Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Miszlai Gabriella: A hús álma a fényről (Tornai József: A szerelem szürrealizmusa)
Egy szerelem története A szerelem szürrealizmusa 1991-ben jelent meg. Kiállítása szemet gyönyörködtető, a rajzok, az illusztrációk még kívánatosabbá teszik. Nem oszlik ciklusokra, s ahogy címe is ígéri, minden verse szerelmes vers, mindegyik a szerelem valamelyik állapotáról szól. A kíváncsi és odaadóan figyelő olvasó aztán arra is rájön, hogy bár első olvasásra úgy tűnik, a versek lazán kapcsolódnak egymáshoz, a kötet fölépítése pontos, tudatos; s egy nagy szerelem, a „minden szerelmek szerelmé”-nek szakaszait, az egyik félnek, a férfinak ujjongását, elkeseredettségét, érzelmi hullámzását kísérhetjük nyomon. Ez a vívódás, ez az idegeket őrlő harc, ez a boldogság hosszú ideig tart. „Hat évig barátság, / hét évig szerelem”, kapjuk meg a pontos időmeghatározást. A kötet 57 verse közül az elsőt prológusként, az utolsót epilógusként is fölfoghatjuk. Az első vers kész tényeket közöl az olvasóval, az utolsó pedig lezárja a szemünk előtt lejátszódott drámát, s a véget, a következményt az örökkévaló időbe vetíti. Már minden véget ért, „...visszaadtál /a seholse-létnek, csöndnek” — hangzik föl a prológusban. Nincs más kiút, csak a belenyugvás, „Fejet hajtani a sors előtt”, de az emlék és a kívánás soha ki nem törölhető: „lettem vágy, földalatti”. Majd elkezdődik a dráma: megjelenik az elementáris erejű bosszúvágy: „én leszek az elszabadult jégtörő hajó”; nyers, brutális erőszakról árulkodnak a dárdáikkal dörömbölő mammut- vadászok, s a véres szárnyú madár képe. Ám a következő versben a józan ráció fölismeri a bűnbeesést, a végzetet kiváltó okot: „Szerettél volna velem élni. / Én nem.” Ez a beismerés azonban nem csillapíthatja a kiürülés fájdalmát. „Kopár, vakító űrbe / kiáltok...” Majd megkezdődik az emlékezés, az újra átélés folyamata, hogy a finom erotikától a szerelem-nemiség metafizikájáig íveljen fölfelé. A kilencedik versben megjelenik az egymást megérteni nem tudás szorongása, „hol a káprázat és hol a valóság: ? „Miféle másik lény...” volt a másik, hogy aztán a tizenkettedik versben ismét megszólaljon a belenyugvás. Majd újra föltűnik a csillapíthatatlan vágy „Az agy félálmai”-ban, könyörgés a visszafogadásért, de csak az élettelen, a „szalmával tömött bábu” lángol a „sötét szív” felé. Am valami mégis örökérvényű fölényt ad a kitaszítottnak: „Az évszázadoknak nem fontos / mit gondolt Diotima Hölderlinről, / csak a verssorok...” De rohamokban újra és újra támad a fájdalom, s vele a megsemmisülés képei. Majd diadalmasan megszólal a megmenekülés és a föltámadás éneke: „a vér fia voltam, / az is maradok, / hiába sároztad be / káprázataimat.” Most újból megjelenik a töprengés, a megértés vágya, s a megállapítás: „te maradtál a másik éj, a bozót.” A „földalatti vágy” elől azonban nincs menekvés, erős a kettős hatalmú varázsló kötése. De a „kétszeres létezés” nem tér vissza, hiába a kozmoszt ostromló árulkodó panasz „Megmondom / ... hogy nem szeretsz”, hiába a féltékenység: „nem,nem lehet / másé az a hatalmas, fekete / rügy, / az a sűrűn nőtt szerelem-fa,” az elvesztésbe csak belenyugodni lehet, „Klára / képzeletemből kiszállva / lettél puszta álom...” Már a harmincötödik versnél tartunk, túl a kötet felén, mikor még egyszer fölível a szerelmi vágy és megszólal a szerelem misztikája, az „ikertárs” mítosza, hogy aztán higgadtan hangozzék el a kötet címadó sora: „Ez a szerelem szürrealizmusa.” És mégis tovább folytatódik a „lemondás-halott” emlékezése, a „... gyökércsonk-kiáltás / a földből”. Újra, „tíz év múlva is” folytatódnak a káprázatok, a látomások a gazdag, hatalmas és mindenható „gyümölcs-asszonyról”. És megint rá kell ébredni, most már sokadszor, az engesztelhetetlen valóságra: „Én már a száműzött vagyok.” De hiába. Újra és újra kísért a vágy és az árny, most a valósághoz híven „Fehér nadrágban és nárcisz-sárga blúzban”, pedig a száműzött jól tudja, hogy „Megszületett egy idegen / nő és egy ismeretlen tenyerű férfi,” a józan 63
