Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Jékely Zoltán: Álom (Domokos Mátyás sorozata)

került vissza 1940 októberében a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba), ennek a gyerekkora után újból megismétlődő, s kiheverhetetlen veszteségnek az előérzetét, majd mind bizonyosabb tudatát fejezik ki. S a görcsös belekapaszkodást abba a Babits Mihálytól eredő felismerésbe, hogy a szétszaggatott magyarságnak egyetlen megmaradt kohéziója, megtartó ereje, igazi hazája: a kultúrája. Az a bizonyos „haza, a magasban”, miközben lenn a földön, ahol Jékely kifejezte egyik nyilatkozatában, „a magyar múlt recsegése, ropogása közben... még az ólomkatonák uniformisa is megváltozott.”

Az Én Országom

Az ismeri az én országomat, aki állt már a szivárvány alatt, mely sorsos égen tündököl naponta, és emberöltők véres könnye fonta.

Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, csupa álom, és csupa furcsa lom, amit csak egy nép emlékes szerelme őrizhet ott az idővel perelve.

Bethlen Gábor nagyálmú homloka, Fehérvár füstös márványoszlopa, Apáczainknak sírban is lobogva világító, rettentő szemeodva;

egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab, mit holtáig viselt a gályarab, Mikesnek ekkor ejtett szemékönnye, mikor feltűnt a Kárpátok köpeny je;

a vas, melyet Koháry pengetett, rabkenyeréből egy kövült szelet, s mi bőven ömlött a bakó kezére: Hajnóczy ijfú, forradalmi vére;

Vasvári Pál nagy, álmodó szíve, rút óndarabbal a közepibe; a százszor gyilkos, hosszúnyelű dárda, amely Petőfi testét átáljárta;

Júlia kancsal, földi mosolya, egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha, egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón mind búcsút int, remegve, élhanyatlón;

égre rovott sírkő-komor betűk:_

Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk s egy zokogásszerű, szomorú dallam, melynek szavát síromba is behallom s még mennyi-mennyi drága, szent kocát alkotja az én bús országomat!

S szeretném látni: ember, avagy állat közülük bármit is elkonfiskálhat - ?!

(Kolozsvár, 1944. december)

Jékely 1946 novemberében tért - vagy menekült? - vissza Budapestre, „a roppant városba”, ahol „benned semmi nyomom”; versei szövetében ennek az apokaliptikus személyi és történelmi sorsfordulónak a rettentő traumájával. — 1940 késő őszén, Kolozsvárra indulóban jegyezte föl naplójába a következő mondatot: „Nem én kerekítem regényesre életemet, az életem kerekíti ilyen regényesen a dolgaimat.” S a nem-akart história. „Kérdezzétek csak meg a köveket: — kezdi 1944-ben a Háborúból című versét — akarták-é ezt a históriát? Faggassátok a földet, az eget: kellett nekik ez az iszonyúság?” — Az Adom verseiben éppen ennek az iszonyúságnak a forgótölcsérébe került ember rémületes tapasztalata színezi „az évmilliárdok Semmi-végtelenjét”, s a költő ihletének egyik fő-gyökere, mondhatnám: sajgó fő-idege — az emlék, erdélyi „létem düledékein.” — A másik fő ihlet-forrás, amire a terve49