Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Jékely Zoltán: Álom (Domokos Mátyás sorozata)

zett, de betiltott könyv címe is utal: az álom. Jékely Zoltán ugyanis kezdettől vallotta, s föl is jegyezte naplójába — 1952. július 25-én — azt a meggyőződését, hogy „az álom nagyobb költő és nagyobb gondolkodó, mint én.” Ennek a meggyőződésének többször is kifejezést adott naplójában: összefoglalásszerűen 1977. október 5-én:

,»Álomban fogant, álomból ébrenlétbe átmenesztett versek, álomlátások, jelenések — ősidők óta számontarthatók. Mindenki álmodik. Még a költők is álmondnak, nemcsak álmodoznak. Szerencsére nem egyformán, s nem ugyanazt! De még ha ugyanazt álmodnák is: más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is.

Rám az álmaim már ifjúkoromban olyan erősen hatottak, hogy napokig hatása alatt voltam egy-egy furcsább, igézetesebb álmomnak, mint egy csendes-óceáni szigetlakó... Kivált olyan álmoknak, amelyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről, mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeretanyaga... Később, amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányokban, máskor olyan „épkézláb” sorokban, hogy csak papírra kellett vetni őket. Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak. Halottak is, élők is, s a mi legérdekesebb, egyéniségükre jellemző mondókával, vagy versszerű beszédben közöltek velem „valamit”. S ha nem is lett vers minden ilyen megnyilatkozásból, naplómba nem egy ilyen álom-inspirációt jegyeztem fel évtizedek során.”

Elgondolkodtató módon, a költő fennmaradt naplójának legutolsó bejegyzése is az álombéli élmény szerepéről, fontosságáról beszél: ,,Az álomnak a negyvenes években kezdtem egyenrangú fontosságot tulajdonítani, vagyis körülbelül akkor, amikor a külvilág borzalmai kezdtek kifejezhetetlenné válni, vagy nem volt meg hozzájuk a feldolgozó képesség, látószög. Az álombéli élmény azonban, csodálatosképpen, általában valami távlattal, s feljegyzésre kényszerítő többlettel jelentkezik.” - A feljegyzésre kényszerítő többlet: az álmok metaforikus sugallata, ahogy versben is megírta: „az álomban született versek édessége, elfoszló agy-protuberanciák.” — Érdemes és tanulságos ebből a szempontból két lejegyzett Jékely-álmot szemügyre venni. Az egyiket 1943 tavaszán jegyezte föl naplójába, Kolozsvárt, s jós-álomnak nevezte:

„1. A Titkos Könyv (a bölcsek könyvének) felfedezése; mohón olvasom társammal. Megtudjuk, nincsen Isten.

2. Közben iszonyú drót-indák fonódnak ránk, azokon át kínnal haladunk valami pergolaszerű szellős alagútban. Én szellemeskedem: „Lám, az igazság tövises útja!” (N.b. mindketten 15.-16. századbeli ruhában vagyunk.)

3. Társam előttem törtet, én laokoóni kínnal feszítem, rázom az állandóan rámszövődő szögesdrót indákat - de szenvedésemnél nagyobb az Igazság boldogsága.

4. Társam egy elől gyönyörű ráccsal ellátott emberi egérfogóba ért, de valahogyan, talán a veszedelmet felismerve, sikerült kibújnia; én elkéstem! Hátul a szegesdrótok, elől s kétoldalt az egérfogó rácsai: megfogtak!

5. Társam segítségért üvölt a városban. Jönnek a jó középkori polgárok — de azért, hogy megöljenek, mint az Igazság kártékony tudóját. Üvöltések — s elől jön vezérük, egy kegyetlen, római arcélű faember.

6. Társam segítségemre van: gerendával töri a rácsot — kibújok!!

7. Üldöznek... de megdördül az ég! A nép vezére ellen fordul és üldözi. Én óriási b...mokkái ütöm őt egy vastag deszkával.”

A másik álom dátumozás nélküli került bejegyzésre a naplóba, de a szövegkörnyezetéből világosan kiderül, hogy ezt már 1945 után valamikor álmodhatta Jékely Zoltán.

50