Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)
tett, végleges szövegét. Hogy csattog, villámlik, mind haza, de szerte is a nyugati világra. De ott is szükségesnek tartotta elmondani, hogy „én 1949 óta egyszer jelentem meg sok ezres példányban, egy szépen illusztrált színházi műsorfüzet lapjain, testvériesen szomszédolva erdélyi s magyarországi írótársakkal, Erdélyben. Együtt szólt az ötágú sípból három.” A közös borító mögött véle együtt megjelenő írótársak Németh László, Sütő András, Farkas Árpád és e levél írója. A legtöbb szerzett joga a részvételhez, alighanem Csé-nek volt. Az 1942-ben megjelent Erdély öröksége tízkötetes emlékirat-gyűjtemény — melynek társszerkesztője volt - második kötetéhez, a Sárkány fogakhoz majd félszáz oldalas bevezetőt írt, keményveretű tanulmányt a Báthoryak koráról. A kötetbe sorolt emlékírók szolgáltatták drámám, a Véres farsang nyersanyagát. Első helyen Szamosközy István, „Erdély történetírója, talán a legkülönb, arról a török dúlta, tatár dúlta, román dúlta, vallon dúlta, német dúlta, székely dúlta ördögi évekről, amiket egy Proust-regénybe illő nárcisztikus lelki torzszülött, Báthori Zsigmond zúdított a fejedelemségre, hogy a szablyák vért igyanak a Maros meg a Szamos völgyében, s állítólag emberhúst mérjenek a piacon, éhhalál ellen.” Csé-nek vesszőparipája volt a vérszomjas, önromboló, halálvággyal telített rettenetes század, s benne lángelmék özöne kontinensszerte, lángelméké művészetben, költészetben, tudományban. Még otthon, 1947-ben írt, de csak az emigrációban megjelent történeti elbeszélése, A kegyenc történetének elmondóját Szamosközyről mintázta. így hát az általam kért esszé írása, a Lajtán inneni megjelenés ingere mellett, szakmailag is igen kedvére való feladat volt. A műsorfüzet megjelenésének utótörténetéről mindössze néhány kurta jelzést: életünk telepetyegetett hasonló „anekdotákkal”. A Hülő árnyékban közölt bibliográfiájában — 398. tétel - közölt adatok pontatlanok. A Pro és kontra első ízben 1970. szeptemberében, a hónap derekán, a dráma 23-iki bemutatója előtt jelent meg. Nem Marosvásárhelyen, hanem Brassóban nyomták. Előbbi kétszáznegyven, utóbbi harminc kilométerre van Sepsiszent- györgytől. A kiadó intézmény neve rá van nyomtatva: Állami Magyar Színház, Sep- siszentgyörgy. Az, hogy Magyar, évekkel később, a román tagozat beindításának kierőszakolása után került ki a névből. Az Új Látóhatárban már második közlésként került olvasók elé az esszé, a november 15. keltezésű számban, mely decemberben jelent meg. „Gondolom, hasznosan terjeszti nevedet az olvasók közt más világtájakon, no meg a jámbor szándékú irodalmi együttműködés hírét” — írta Csé. Jószándékú és jóhiszemű volt, ezúttal nem jól működött „második esze”, a székelyé. A feljelentés, a müncheni megjelenést követően, a Királyhágón túlról érkezett. Meglepő, de alighanem ez volt a szerencsénk. Az elhárító szervekben nem nagyon szerették a szomszéd „testvéri szocialista” államot. Az intervencióra a vizsgálatot természetesen le kellett folytatni. Heteken át tartott. A fő kérdés az volt, „hogyan kerülhetett egy BBC-ügynök szövege kinyomtatásra”? A kérdés körül szétgyűrűző „beszélgetések” számos forró órát szereztek két-három embernek, főleg nekem. Időközben a negyvenedik előadás fele, a lázadó székelyek jeleneteit — valakik, valahol — kitanácsolták az előadásból, nyilván kizárólag dramaturgiai okokból: „megtöri az előadás egységét”. Az utolsó harminc előadásból a székelyek hiányoztak: a plakátokon igen, az újranyomtatott — a forradalmi éberség nem tiltatta le! — műsorfüzetben öt drámaszereplő és öt férfiszínész neve már nem szerepelt. Az összesen hatezer műsorfüzetből, több mint ötezer elfogyott. Végül a dolgot — kemény megrovásban részesítve a műsorfüzet összeállítóját — elaltatták. A párt megyei első titkára — központi állami és pártfunkciókkal — Király Károly volt. Szívügye volt a színház, és védte a drámaírót. 29
