Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Legenda Pilinszky Jánosról (Összeállította Albert Zsuzsa)
vezettem, mellettem ült a féljem, hátul Terivel János. János mesélt, milyen utókezelésen volt és zenével gyógyítottak, utána beszélni kellett a zenéről. O ebben az időben már olyan kapcsolatban állt a zenével, és olyanokat mesélt, hogy közben mit gondolt és miket gondolt, hogy emlékszem, le kellett állnom, nem tudtam tovább vezetni, úgy nevettünk. Az ötéves lányom is úgy kacagott. Fantasztikus képessége volt arra, hogy egyszerűen mindent feledtetve csak nevessen az ember. Lengyel B.: Van egy furcsa átalakulás az ő életében. Az Apokrif körüli időkben mély nyomás van benne, kétségbeesés és pusztulásvízió van benne, amellett a pusztulásvízió mellett ebben a bizonyos versben, amiről sok mindent beszélnek mostanában, van egy szerelmi szál is. Az is világosan benne van, hogy egy fojtott, rendkívüli módon megterhelt és nem realizált érzelmi szál van a versben. A furcsaság viszont az Pilinszky költészetében, hogy átalakul, hogy valójában könnyebb lesz, a motívumok megvannak, de a motívumok szinte egymás mellett élnek tovább és tovább, s mintegy modorszerűen, és nincs az a nagy fojtott erejük, ami a költészetnek az első korszakában megvolt. Domokos M.: Pilinszky ragaszkodott ahhoz — s azt hiszem, ebben igaza volt — , hogy megvan a szerves összefüggés költészetében az előzmények és aközött, amit a hetvenes évek elejétől kezdve csinált haláláig. Nem tartom véletlennek, hogy a Szálkák élére a következő ötsoros verset illesztette: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul ül pohár bora előtt.” Ha nagyon emelkedett akarnék lenni, amihez semmi kedvem, akkor azt mondanám, hogy olyan ez, mint amikor valaki végül is elfogad egy ítéletet, s ez az elfogadás nem változtatja meg az ítéletet, de megváltoztatja őt magát. Lengyel B.: Azt, hogy Pilinszky János egyetemes érvényű nagy költő, nem vonja kétségbe senki. Mégis egyre gyakrabban megesik, hogy Pilinszky költészetének szemléleti tartalmát, ideológiáját többet emlegetik, mint költői értékeit. Igen kitűnő tanulmányok és igen kitűnő emberek többet beszélnek arról, hogy katolikus költő volt, és hogy a dogmák értelmében milyen volt a katolicizmusa. Ezt a szemléletet erősítette meg már 1981-ben az úgynevezett hivatalos, a marxizmushoz közelálló irodalomtörténetírás nem egy kiválósága, és ezt erősíti meg napjainkban a katolicizmust vállaló esszéírás nem egy értékes alkotása is. Szabad legyen megjegyeznem, hogy ez az álláspont, az ideológikum túlhangsúlyozása, a költő egyetemes értékét, irodalmi mélységét, többértelmű telitalálatainak evidenciáját csökkenteni látszik. Domokos M.: Hogy a katolicizmus, mint egy lehetséges világszemlélet igazsága fejeződik ki egy nagy költészetben, az teljesen független attól, hogy ebből az igazságból mit lehet dogmatikai szempontból tételekbe szedni. Mit jelent egy nagy költészetben a világnézet, nem mint „tartalom”, hanem mint szemlélet, arra egy jellemző kis példát tudok felolvasni Pilinszky Harmadnapon című kötete címadó verséből, annak két zárósorát. Megjegyzem még, hogy a versben említés tétetik Ravens- brückről, ahol koncentrációs tábor volt. Nos, a szóban forgó két sor így hangzik: „Harmadnapra legyőzte a halált. / Et ressurexit tertia die.” Sokáig tűnődtem azon, vajon miért írta a zárósort latinul Pilinszky. Nyilvánvaló, félreérthetetlen célzással Jézus feltámadásának legendájára, hiszen a versben zsidókról van szó, akiknek a világa és vallásideológiája — a judaisztika — Jézusnak még a létét sem ismeri el. Töprengés közben egyre valószínűbbé vált számomra (erről ővele soha nem tudtam beszélni), hogy itt egy keresztény ember jóvátételi kísérlete fejeződik ki. Az a gondolat, 75
