Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Legenda Pilinszky Jánosról (Összeállította Albert Zsuzsa)

zést fűzni. Pilinszkyhez akkoriban Nemes Nagy Ágnessel együtt szoros barátság fű­zött. Pilinszky két-három naponként megjelent a Molnár utcai lakásából a mi Kék­golyó utcai lakásunkban, és újra és újra olvasva két-három sort hozzáfűzött a ké­szülő vershez. írás közben hol nagyszerűnek képzelte az alakuló verset, hol az összetépés határán volt kétségbeesett. Míg a vers alakult, Nemes Nagy Ágnes bíz­tatta arra, hogy ne négysoros strófákat írjon, hanem tömbszerűen és merészebben dolgozzék. Úgy is történt. Pilinszky a versformát átalakította. Az, hogy milyen élet­érzés és ideologikum lappang a vers mélyén, nem volt kétséges. Döbbenetes fájda­lom, kétségbeesés, pusztulásképzet alakítja a verset, a tartalmát, ha szabad így ki­fejeznem, melynek alapja személyes alkatából, személyisége tragikus életmenetéből is következtethető volt. Ábból is persze, hogy amit annak idején így írt: „a negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés, ez a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modem próféciája, az emberek elhagyták az Istent, most Isten hagyja el a világot.” Eddig az idézet. De az Apokrifben nemcsak ez a felismerés evidens, amint pl. a Harbach 1944-ben jelzi magát, hanem az a tudat is, amit már a későbbi időszak, az 1950-es évek szörnyűsége mintegy rárakódva az eddigiekre, hozott létre. Pilinszkyre és vele együtt mindazokra, akik az ún. hároméves irodalom tönkretétele után voltak kény­telenek költőként hallgatni, és tudomásul venni mindazt, amit Szabó Magada ver­sében szólva „nem édesedett az ecet”, az az ecet, amelyet a kor a szánkba töltött, sőt ugyanazt tette a sztálinizmusban, amit a hitlerizmusban. Ebben az időszakban te­hát az Apokrif és környéke időszakában Pilinszky számára rögzült a németországi élmény, az alkati magánélményekről nem beszélve. Azonban ezek sem közömbösít- hetők, lesz még szó róluk a továbbiakban. Az elhagyatottság, a pusztulásképzet azonban világos. „Elhagyatnak mindenek...”, még a kutyaólak csöndje is! Jó, igaz az, amit Pilinszky később mond, az ugyanis, hogy ő költő és katolikus. De ahogyan az Apokrif elemzésében Teliér Gyula világossá teszi, az Apkrif nem végítélet, hol a jók üdvözülnek, és a bűnösök pokolba kerülnek, vagy Jézus kegyelméből akár ők is elérhetik az üdvözülést, ez a vers személyes, sokrétű vers, sokféle értelmezéssel az objektív líra vagy a szabad asszociációs technika nem filozófiai, nem dogmatikus al- kalmazhatóságú. Ez a vers - ha szabad hangsúlyoznom újra és újra — a művészi te­remtés más eszköze. Lator L.\ Akkor, amikor elhallgattatták Pilinszkyt és másokat is, Nemes Nagy Agnes és Lengyel Balázs háza volt az egyik menedékhely, ahol azok a - mondjuk - Új Holdasok, akik már nem publikáltak, nem publikálhattak, össze-összetalálkoz- tak. Ott lehetett sok olyasmit elolvasni, ami már nem jelenhetett meg. Én is ott ol­vastam először Pilinszkynek az Apokrifokt, emlékszem én is, ez hogy alakult. Még csak egyetlen dolgot hadd tegyek hozzá: azt, hogy Pilinszky hogy írt akkoriban. Az Újhold évkönyvnek, azt hiszem, az első kötetében közöltétek Pilinszky Apokrifok­nak néhány lapját fakszimilében, kézírásban, és ott lehet látni, hogy Pilinszky mit javított rajta. Nagyon tanulságos, milyen biztos érzékkel húzott ki belőle mindent, ami rossz. Van benne négy sor, amihez Pilinszky valamiért szemlátomást nagyon ragaszkodott. Valami tűzkép, négy sor, és az minden variációban benne van, és rossz, sehogy se akar beépülni a versbe. És az utolsóban könyörtelenül kihúzta az egészet. Vagyis Pilinszky valamiért szerette volna beletenni, de az ízlése, a feddhe­tetlen, abszolút biztos ízlése végül is nem engedte. Kovács Péter: Mellette nőttem fel, majdnem végig egy szobában vele, ami nekem nagyon jó volt, neki nyilván kevésbé. így volt, hogy első lehettem, aki minden versét és annak minden változatát hallottam. Ha éjjel dolgozott, és valamennyire előreju­tott, akkor már kicsi gyerekkoromban is felébresztett, és mondta a sorokat. Szá­momra nem csak nagybácsi volt, a bátyám volt, ő is mindig úgy beszélt velem, hogy 70

Next

/
Oldalképek
Tartalom