Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Dobozi Eszter: Tíz körömmel (Izsák 1993-ban - szociográfia II. rész)
nia az új brigádvezetőnek. Egy valahonnan messziről jövő embernek. Ők előbb a szomszédhoz menekültek, aki adott átmenetileg egy nyári konyhát, ahol megszállhattak. Majd a szabadszállási nagymamához költöztek. Néhány év múlva azonban visszatértek Izsákra. Megengedték nekik, hogy az eltulajdonított tanyájuk egy leválasztott részében húzzák meg magukat. Onnan járt az apa aztán az állami gazdaságba dolgozni. Én akkor tizenhét éves voltam, és igazán nem is értettem, hogy ez mekkora csapás volt apámnak. Csak azóta fogtam föl, milyen fájdalom lehetett. Mert egészen kevés földön, egy kisebb tanyán kezdett gazdálkodni, és a maga erejéből fejlesztette - ti- zenkét-tizenhárom év alatt - az akkori időknek megfelelően korszerű gazdasággá. És ebből zavartak el. Beszélgetésünkből sejtem, amíg a polgármester K. Szabó Józsefnek tudata egyik felével, emlékeiben gyökerező érzéseivel átélhető, ahogyan a kisgazda pártba és a Gazdakörükbe szerveződő idősebb és oly gyakran elégedetlenkedő emberek panaszkodnak, követelnek, addig másik felével elhatárolja magát politikájuktól. Úgy fogalmaztak, hogy úgy táncoljak, ahogyan ők muzsikálnak. Már az elején kijelentettem, hogy én erre nem vagyok hajlandó. Senkinek az üldözésére nem vállalkozom. Ebben én nem tudok partner lenni. Ki az, akinek egyértelműen igazat lehet adni? Ki döntheti el, ki bűnös? Ki mennyire bűnös? Ma is úgy gondolom, nem lehet megtalálni a bűnösöket. És nem értek egyet a javasolt módszereikkel sem. Hasonlóak ahhoz, ahogyan annak idején velünk elbánták. Mennyivel vagytok ti különbek? - mindig mondom. Hogy az enyém mindig elfogadható álláspont-e? Isten tudja. Azért, ha lehet, inkább el kell felejteni a haragot. Ha masszív alakjára visszagondolok, kéken világító tekintetére, ahogy szemben ül velem a polgármesteri szoba tárgyalóasztalánál, az az érzésem támad, korántsem az elbizonytalanodás hangja ez. Csak az egészségesen kételkedőé. Olyan emberé, akinek számonkérő kérdései feltehetően nemcsak másokkal szemben fogalmazódnak meg, hanem önmagával is. Nagy belső fegyelemmel, tempósan beszél, és sajátos egyéni ritmusából nem zökkenti ki a gyakorta megszólaló telefon sem. De a sürgető kérdése sem, egy, az ajtórésen félóránként be-behajló kecskeméti vendégének: Sokéiig tart még, Jóskám? K. Szabó József polgármester úrral két ízben is találkoztam. Egyszer még augusztusban, másodszor pedig november 2-án, az elmaradt árverés napján. A község egyik legsúlyosabb gondját a tulajdonviszonyok további rendezetlenségében, a gazdálkodás minőségének romlásában, a föld iránti felelősségérzet megcsappanásában jelöli meg mindkét alkalommal. Kiskőrössel, Kecellel, Soltvadkerttel hasonlítja össze Izsák múltját és jelenlegi állapotait. Izsák hajdan legalább olyan színvonalú és gazdag település volt — állapítja meg -, mint a másik három. Ma viszont óriási a különbség. Izsák feltűnően lemaradt hozzájuk képest. K. Szabó József egészen az ötvenes évek eseményeiig vezeti vissza a bajok okát. Az akkori politika jól jövedelmező kisgazdaságokat számolt fel, tett tönkre. Az emberek szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak már abban az időben is, s ez a fajta tevékenység kis területen is elegendő volt a megelégedéshez, a viszonylagos jóléthez. Ahogyan a községből megszólalók közül többen, a polgármester is nagy véteknek tartja, hogy kiölték az emberekből az önálló gondolkodás, a dönteni tudás, a tájékozódás képességét. Mert míg az említett szomszédos településeken az egyéni találékonyságot is méltányoló szakszövetkezetekbe vonták be az embereket, addig Izsákra rákény- szerítették az állami gazdaságot és a termelőszövetkezetet, ahol a tagok csak beosztottak, a parancsok végrehajtói lehettek. Mindez Kiskőrösön, Kecelen, Soltvad- kerten ma is hatalmas előnyt jelent. Mikor visszajuthatnak a gazdálkodók a 66
