Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Pethő László: Mit sikerül a bőrbe tenni? (Kárpótoltak és magánvállalkozók)
det. Az egyik lovat el kellett adni, nem volt semmi eszköz. Csak a ház maradt meg, megint a nulláról kellett kezdeni. Nagyapám három hónapig dolgozott a tsz-ben, utána elment H-ba. Dinnyével próbálkozott, akkor is újrakezdte. Ez már a harmadik újrakezdés volt. 1979-ben halt meg. Mentalitását ismerve, ha élne, megint újrakezdené. Ennyi lehetősége sohasem volt, mert mindig olyanok voltak a politikai feltételek, hogy egy szűk pályán kellett mozognia. Most, amikor sokkal több lehetőség van, most félünk újrakezdeni. Amikor az állam azért ad támogatást, hogy valaki búzát vessen. Ma egészen mások a lehetőségek. Egy nagy változást persze tudomásul kell venni. Magam részéről ezt a munkahelyen és a magángazdálkodásban is problémának látom, és nap mint nap tapasztalom. Arról van szó, hogy Magyaroszágon az emberek egy része elszokott a munkától!— Ez fehéren-feketén így van. Persze, változás is akad. 1989 nyarán volt az utolsó aratási szezon a tangazdaságban, ahol gépészmérnökként dolgoztam. Nagyon nehéz időszak volt, az emberek nem akartak azért a pénzért dolgozni. Most már egészen más a hozzáállás, lehet találni nagyon értelmes és nagyon jó kvalitású embereket, akik dolgoznak. De még mindig az a gond, hogy inkább beérik kevesebb pénzzel, mert azért kevesebbet kell dolgozni. Márpedig ha valaki magángazdálkodást akar csinálni, akkor oda kell tenni testét-lelkét. Nagyon keményen. É. Vencel: 29 évemmel én vagyok a legfiatalabb a csapatban. A középiskola elvégzése után sokfelé próbálkoztam, majd itt kötöttem ki az Orionnál. Először az igazgató sofőrje voltam, később a h-i kooperációs üzem összekötője lettem. Úgy 8-9000 forintot kaptam nettóban, ami nem volt horribilis összeg. Emellett azt is lépten-nyomon érzékeltem, hogy semmiféle szükség sem volt rám. Sőt évekkel ezelőtt, amikor odamentem, már akkor sem kellett volna engem felvenni. Rajtam kivül 30, 50 vagy talán 100 ember is felesleges volt az üzemben. 1991-ben az Orion gyárban mélypontra zuhant a gazdálkodás, akkor nekem is felajánlották lehetőségként a végkielégítéssel való távozást. 65 000 forintot kaptam. Először úgy gondoltam, hamarosan újra elhelyezkedek, de nem találtam igazán perspektívát jelentő munkát. Fél év elteltével próbáltam a Munkaügyi Hivatalban is tájékozódni, és találtam egy iskolát, ahová beiratkozhattam. Felsőfokú külkereskedelmi üzletkötői képzést hirdettek, ami összességében szimpatikus volt számomra. Jelentkeztem, megpályáztam és háromszázegynéhány jelentkező közül hetven- valahányan kerültünk be. Az iskola egyéves nappali tagozatos képzés keretében folyt, hétfőtől-péntekig ott kellett lenni. Amikor befejeztem, fennmaradt még három hónapom a segélyből. Elég sok helyen megfordultam, vendéglátásban is dolgoztam. Bükkfürdőn volt egy éttermünk, résztulajdonosként vettem részt benne. Az étteremnek a fizetőpincére voltam, meg egy kicsit tulajdonosnak is éreztem magam. Nagyon szerettem csinálni. Ott nálunk tiszteletet kellett adni, meg kapott is a hozzánk betérő burgenlandi parasztember. Ha átmentünk Ausztriába, ott sem nézte le senki a parasztot. Magyarországon a városi emberek lekezelő hangsúllyal viszonyulnak hozzánk. Engem ez mindig borzasztó módon zavart. Edesanyámék túrót vittek Pestre. Egy alkalommal a villamoson a túrós kosár kiszakította a pesti hölgy harisnyáját. No, az akkor a legtrágárabb szavakkal hordta le édesanyámat. Jó lenne elérni, hogy ne legyen olyan pejoratív értelme a parasztnak, mint ami eddig volt! Gy. Ernő Az egyetlen, aki nem volt tagja a Kisgazdapártnak vagy az MDF-nek. A korábban említett tsz-elnökválasztás során alulmaradt, sőt mint az új elnök korábbi ellenfele, 35
