Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)
Ez igaz is volt, Csé énje olyan erős volt, hogy aköré építette a való világot, ahelyett, (miként az elbeszélő tehetségek), hogy őmaga alterégóit helyezte volna el, lehetséges világokban. A fiatal Csének azt mondta Móricz Zsigmond, egy elbeszélése kapcsán: „Az életbe ecsém, te bokáig gázolsz, mejjel kellene.” Megtörtént. A száműzetésben. Mi mindent tudott ez az írói én Londonban! Cs. Szabónál beleütköződött egy szorgos, dolgos, koránkelő természetbe a más- kéntlátás képessége. Kötelességtudó volt, munkabíró, lehetőleg pontos. Otthonában bájos volt és merengő, érzelmes és kétkedő, lírikus és csúfondáros, és még sok minden, amit egy másik férfiszem nem láthat. Munkahelyén, a BBC- ben célra törekvő volt, gyakran ideges, a butákat lenéző, olykor haragos. Mint rádiós pazar, alig hibázó, interjúalanyait pompásan betanító, remek szervező. Mint barát nagylelkű, de időnként kicsinyes és önző, végső levonatban igazságos. Irótársként segítő, bátorító, serkentő; mikor Minden Idők című regényemet elolvasta, felhívott, ezekkel a szavakkal: „Egyhuzamban elolvastam. Végigsírtam az egészet.” Nemzedéktársakkal nem volt mindig ilyen bőkezű. Önmagával szemben hatalmas nagyigényű, ezért állandóan elégedetlen volt. Kivételt képezett egy jól megírt mű belső és külső sikere. De aztán hamar elég volt a jóból, új teljesítmény vágya ösztökélte. A kutató én nem hagyta nyugton. Több száz esszéjében hol villanásnyira, hol líraian, hol elemzőn találod meg ezt az ént, mert az esszé vallomás, líra, gyász és öröm kezében s szívében - azaz maga az élet. A nagy esszékortársak közül Illés Endre a karcolat, a portré mestere volt. Kitűnően hasonult a tárgyakhoz, de megközelítően sem tudott akkora horizontokat átfogni, mint Csé. Illés Endre csóvát vetett, míg Cs. Szabó, gondoljunk itt Velence- vagy Michelangelo-esszéjére, meggyújtotta a csillárt. Előrelátó és szuggesztív képességgel rendelkezett, mint a sámánok. Babonás is volt, éppen ő, a felvilágosodás és értelem bajnoka. Kedvelt egyetemi tanárom, Gyergyai Albert volt az esszé utolsó előtti nagymestere. Csé előtt halt meg pár évvel. Ha Csé énje erős volt, karaktere büszke, akkor Gyergyai maga volt az alázat. Az ő esszéi a rajongás ajándékai az alkotásnak és a mestereknek, legtöbbjét mint függeléket kellene a kiválasztott klasz- szikus műhöz ragasztani. Gyergyai viszont csak ott van jelen, ahol a valóságban is beszélgetőtárs volt, személyesen hódolhatott az alkotónak. Csé mindenütt jelen van. A colmári katonasírok között, ahová két lábbal el is megy, de ott van, amikor Michelangelo a sixtusi kápolna freskóját festi, holott ezt csak készen, négyszáz évvel későbben látta. Hasonulása nem, de beleérző képessége fenomenális. Ebből aztán fortélyt is kovácsol, mielőtt nekiülne az írásnak, megnéz, elolvas, mindent körültapogat, aztán kezd csak írni. Megfigyelhetjük, hogy az eszé művelői általában nem újítói a nyelvnek. Halász Gábor mindég a legpontosabb, már meglévő kifejezést kereste. Illés Endre bonckés alá vette a használt nyelvet is, és úgy hántotta ki a legodaillőbb szavakat. Gyergyai stílusának ismérve a Gyergyai-körmondat volt, lett és maradt. Cs. Szabó nyelvileg tudta, amit pályatársai tudtak, és többet. A csészabói mondatban csak a beavatottak számára nyíltan, egyébként rejtve munkál a nyomaték. Postamunkáitól eltekintve nagy gonddal írt, majd átírt mindent, esszét, verset, sőt interjút is. Az ilyen típusú írók — Auden ilyen volt — a szegény nyomdászok rémei. Ezek kikapdossák még az utolsó kefét is a gépből — Tolsztoj 26
