Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Németh István: Hét szózat
Terepjáró útjaim során találkoztam már az újságolvasók ritka fajtájával is, az úgynevezett hű olvasóval, aki az M. Sz. minden példányát ától cettig-s nem á- tól esig, ahogyan legújabban mi is használni kezdjük —, elolvassa, s a lap minden példányát félrerakja, megőrzi. (Már tele van vele a padlás.) Magamban ezeket a ritka bogarakat nem hű olvasóknak, hanem M. Sz.-hívőknek nevezem, akik boldogok, mert boldogan hiszik, hogy a „világ legjobb magyar nyelvű napilapját” olvashatják. (Más ilyen nyelvű napilapokat nem is szagoltak még.) Az az újságolvasó, aki abban a viszonylag csendes faluszéli kiskocsmában a minap fölismerni vélt bennünket, valahol az átlag és a hívő olvasó között lehet. Jónak tartja a M. Sz.-t, itt-ott azért még lehetne javítgatni rajta. Nagyjából ismeri kollégáim nevét, sőt azt is sikerült megfejtenie, kinek mi a szignója. „Már a stílusról felismerem a szerzőket” - mondja alig leplezett dicsekvéssel. Ez jó, hogy „stílus”, s hogy „szerző”. Mosolygunk magunkban, bár még magunkban se volna szabad mosolyognunk. Az olvasó tiszteletét, figyelmét akkor is méltányolni illik, ha az mindjárt kocsmai asztalnál, borospoharak társaságában nyilvánul meg. Különben itt mindig oldottabb, fesztelenebb és közvetlenebb nemcsak a légkör, de maga a mondandó, a szó is, mint bárhol másutt. Igaz ugyan, hogy ami ebben a környezetben elhangzik, nem lehet mérvadó. Az atyafi, miután bővebben is kifejti véleményét a lapról, megkérdi, átülhet-e asztalunkhoz. Természetesen átülhet. Ez most már, úgy gondolja, feljogosítja bizalmasabb közlendőre is. Több „zamat” kéne az újságba, fejtegeti. Többé nem tudok rá figyelni, a fülem a szomszédos asztalnál van, ahol igen vaskos kifejezések hangzanak el egy bariton torokból, mire valaki angyali ártatlansággal megjegyzi:- Milyen finom vagy máma! — Ugye? Mint a mosott szar a Tiszán! — válaszolja a bariton. Rajongó olvasónk talán az efféle „zamatot” hiányolja a lapból. Különben nagy mondás. Most hallottam először. (Itthon megnézem, benne van-e a szólások könyvében. Nem találom. Pedig vannak benne szép mondások ezzel a „legillatosabb” szavunkkal kapcsolatban; a szóban forgót vagy nem hallotta még 0. Nagy Gábor sem, vagy nem vette föl a gyűjteményébe...) Cihelődzködünk, olvasónk tartana vissza bennünket. Maradjunk még! A sportrovatról nem is beszéltünk. Meg arról se, hogy több bűnügyi történet kéne a lapba. Vagy ahogy ő fogalmazta meg: több „kriminális írás”. Valóban több kellene? — morfondírozok magamban hazafelé tartva ezredik, ötezredik kiszállásomról. Valóban több „kriminális” írás kellene? Érzem, hogy fáradt vagyok. Almos. Talán az ablaktörlő egyhangú surrogásától, kaszálásától. Ilyenkor nem szeretek kérdéseket föltenni magamnak. Különösen olyanokat nem, hogy mi értelme van annak, amit csinálok. Világpusztítók, világépítők Egy görögországi menekült - menekülhetett volna Európa bármelyik zugából - arról mesél, hogyan tették a szülőfaluját a polgárháború alatt a földdel egyenlővé. Hogy a falu életben maradt lakossága hogy vált földönfutóvá. Aki látta a filmet, emlékezhet a történetre. Akik nem látták, azoknak röviden: a falu elpusztítása után egy házaspár Macedóniában telepedett le. Idestova negyven esztendő múlott el azóta, már itt, az új hazában élték le életük javát, szép csalá5
