Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben

mértéktelen perverzitással azt hihetné, hogy egy országnyi kabarészínpad nézőterén ül. Csakhogy ez a kabarészintű történészi patyomkinizmus egy megkésett nemzeti tudatzavar ezredvégi tükre, amely úgy akar - s mindenáron! — nagynak és tisztának mutatkozni, hogy közben törpécske mivolta belesüllyed a hamisítások seszínű latyakjába.

Mert amit korábban csak feltételezni mertem, arról ma már teljes bizonyossággal állíthatom: a jelenkori szlovák történészek jelentős hányada nem ismeri saját történelmét. Vagy ha ismeri — amit egyre nehezebb még elképzelni is a megjelenő publikációkat olvasva —, akkor azt kell föltételezni róluk, hogy csalnak. Vagy ami még visszataszítóbb és inkorrektebb: tudatosan elferdítik a történelmi tényeket, s valami olyasmit kreálnak, ami ugyan hasonlít a történelmi valósághoz, csak éppen nem hiteles, csak egy kicsinyke csúsztatás van benne, és — ez a legérdekesebb! — soha nem ott kezdődik, ahol egykor megesett. Nem tudom, mert nem tudható, hogy ennek mi a célja és értelme, de így van. És ez a történelmi elbutulás oly méretű öngerjesztést idéz elő, amely legfeljebb csak a híres-nevezetes dákó-román „ere- detelmélettel” hasonlítható — össze. Abban sincs - ahogy ebben sem található — egyetlen idézhető és bizonyíthatóan hiteles forrásmunka sem, amelyre hivatkozni lehetne.

Vegyük csak példának a ma oly sok gondot hordozó „délsz-lovákia” fogalmat, amely annyi fejfájást okoz a főszlovákok számára. Maga a fogalom az „első” köztársaság idején csak elvétve fordul elő. (Akkor sem a mai tartalommal.) írott szövegben nyomát is alig lehet találni. De volt Szlovenszko, aztán lett Szlovákia... Hátrálva az időben ugyanezt a térséget egyszerűen Felső-Magyarországnak nevezték, vagy Felvidéknek. E térségben az 1918 előtti időkben olyan nemzetiségi problémák sem lehettek, amelyekről ma cikkek tucatjait írják, hiszen ezt a régiót színtiszta magyar népesség lakta. A trianoni feldarabolási térképek még szlovák szórványt sem jelölnek a ma oly hevesen vitatott „délszlovákiai” térségben. (Ily méretű blöffre még Benes az önmaga által beismert „improvíziós” beadványaiban sem vetemedett.)

A jelenkori szlovák sajtó — és történetírás — ezzel szemben folyamatosan azzal vádolja a magyarságot, hogy 1938-ban mily attrocitások érték „délsz-lovákia őshonos szlovákságát”; hogy miként kellett elmenekülniök — úgymond - szülőföldjükről. Volt, akinek menekülnie kellett, ez tény. Senki nem is tagadja. S minek is tagadnánk? De arról mélyen hallgatnak a szlovák lapok és a déli régió „szakértői”, hogy mikor kerültek ezek az „őslakosok” a déli agrárzónába?! Mert hogy 1918 előtt ott nem voltak, az tény! Bizonyítható tény. Csehül is bizonyítható és szlovákul is bizonyítható tény! Hiteles adatok és dokumentumok maradtak ránk, s azok bárki számára hozzáférhetőek. Az első helyen ezek között az 1919-ben meghirdetett földreformtörvény áll, amelyet kereken harminc évre terveztek, s amelynek kimondott szándéka volt az egységes magyar etnikum földarabolása. E földreform keretében — több alkalommal leírtam már — több, mint hetven kolóniát ékeltek be a korábban színtiszta magyar területekre a Csallóköztől a Tiszahátig, a mai Kárpátalját is ideszámítva. Ezeket a falunagyságú településeket az igazi őslakosok kolóniáknak, s lakóikat kolonistáknak nevezték. Vagyis azokat a dél-szlovákiai szlovák „őslakosokat”, akikre folyamatosan hivatkoznak, s akiket mi, déls-zlo- vákiai magyarok folyamatosan elnyomunk, elnemzetlenítünk, valójában 1919 után kaptak az államtól magyar és német birtokokat, amelyeket 1918 után az ún. „lefoglalási törvény” alapján sajátítottak ki. Ha nem csal az emlékezetem, 325 ezer hektárnyi területről van - volt - szó. Ezek a tények egyértelműen cáfolják azt a blöfíhadjáratot, amely azt próbálná elhitetni a mai szlováksággal, hogy a jelenlegi szlovákiai magyar régióban valaha is szlovák őslakosság élt volna. Nem élt!

28