Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben
Egyébként a háborút követő időkben az SZLKP egyik kongresszusa is azt próbálta valóságként elfogadtatni, ami által a „hegyek közé szorított és ott elnyomott szlovák parasztnak vissza kell kapnia a gazdag déli területeket.” Vagyis ebben a kérdésben nem volt, nincs, s feltehetően nem is lesz nézetkülönbség a szlovák történészek az egykor volt s a ma meglevő uralkodó pártok körében... A „levonulás” vagy „levonultatás” gyakorlata ezzel szemben az volt, hogy 1945 májusa után a partizánokká vedlett Hl inka-gárdistáknak minden bűnüket megbocsátották, ha a déli - magyar - régióba telepedtek meg, rendcsinálási föladatokkal. Ez volt a szlovákság „második” délszlovákiai földfoglalása. Erről se beszélnek a mai szlovák sajtóban. S következett a békeszerződésben dementis által kierőszakolt lakosságcsere-egyezmény, amely — ellentétben a mai szlovák történészek állításával — a magyarországi szlovák etnikumot számolta fel. De PhDr. Stefan Stvrtecky, CSc. ezt így tudja: „Negyvenöt után Magyarország területén közel negyedmilliós szlovák kisebbség maradt... Amit a magyar kormánykörök a szlováksággal az elmúlt 45 év alatt műveltek, genocídiumnak nevezhető...” Az ilyen „történészek” nyilván nem olvasták a párizsi békeszerződést, nem tudják, hogy volt egy lakosságcsere; a benesi dekrétumok sem léteztek, talán még a Kassai Kormányprogramot is csak mi találtuk ki; sőt a deportáció és a reszlovakizáció is eredeti délszlovákiai magyar találmány, amelyet a Nyugat megtévesztésére eszeltünk ki jódolgunkban. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg mindezek után, hogy például a szlovák történetírás Szlovákia háborús szerepéről sem hajlandó tudomást venni, holott van ott négy csinos hadüzenet, a szlovákiai zsidóság likvidálása s egyéb európaiságok... Ezzel együtt, ha most Szlovákia valahogy lemaradna Európáról kisebbségi bel- viszonyai miatt, annak okai feltehetően ismét mi lennénk. Minden meglevő baj ős-okozói. A magamfajta öregedő ember pedig csak csodálja a nemzetet, amelyet ekkora feledékenységgel áldott meg a Teremtő... Szépségtől elfordult idő Szépségtől elfordult időben élünk. A döbbenet már-már az álombéli zuhanás kettősségének feloldhatatlanságát görgeti maga előtt. Nem a „honnan-hová”-t, hanem a ,,sehonnan-sehová”-t. A ködszürke élményte- lenséget, tömegátlagot, a lepusztult tudat hámbafogottságát, az igavonás heti hét napját — a napi huszonnégyórás keresztrefeszítettséget. Az új rend új folytonossága hiánnyal töltődik fel: művirággal, műpázsittal, műfenyvessel, műpénisszel és művaginával — semlegességgel, hamisítványokkal. Bizony mondom, ez már túl van, s jóval túl a Tőzsér-i versvízión; túl van a „kőlegelőn”. Újféle a sivársága is. Riadoznak a bennem élő verssorok, megszületni-félő metafora-csírák: permetez rájuk kegyetlen kitartással a közöny savasesője. A belső roncsolódások már az égi ózpn-tenger pusztaságaira vetülnek. A védtelenségre és a kiszolgáltatottságra. Evek, évtizedek feketédnek és hullanak hazátlanul a Semmi szörny-szájüregé- be, s valami olcsó apokaliptikus röhej tör fel a mélyből... Tavasz? Földillat? Alkonyi erdő? Szerelem? Szépség? Csupa anakronizmus! A ma kérdései nem így hangzanak. De meglehet a mi — mai — időnknek nincsenek is már kérdései. Mert annak, ami elérkezett, nem kellenek a kérdések, s a 29
