Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)

hogy elintézi, hogy kaphassak legelőt. Csúszópénzt köllött érte adnom. Átvette a tízezer forintot - tudja mekkora összeg volt ez akkoriban? és a világon semmit, egy elégett gyufaszál értéket nem tett érte. Hát ilyen nehéz körülmények között éltünk. A család Izsákon, én meg vándoroltam.

A távolabbi emlékektől ahogyan egyre közelebb kerülünk a közelmúlthoz, majd pedig a rendszerváltás elmúlt éveihez, a panaszok elégikus hangja úgy csap át egyre inkább helyzetük, a jelenkori viszonyok elleni tiltakozásba. A rendszerváltás hírére feltörő remények és a realitások között — érzékelik — egyre nagyobb a szakadék. Ahány nyilatkozat, annyi vádbeszéd. Perlekednek a tsz régi és mostani vezetőivel, az állami gazdasággal, a hajdani tanácsi vezetéssel, a polgármesterrel, a törvényalkotókkal és végrehajtókkal, a fiatalokkal és kevésbé fiatalokkal. A történelem örök veszteseinek érzik magukat. A kárpótlási törvény — legalább is az ő körükben — sem az elégtétel megszerzésének megnyugvását, a megbékélést hozta el. Innen, a remények be nem válthatóságából a termelőszövetkezetben töltött éveikre is mint a jogfosztottságuknak, rabszolgasorsuknak korára gondolnak vissza.

Ha igazi rabszolga volt valaki, akkor a magyar paraszt igazi rabszolga volt. Csak annyival volt modernebb, hogy nem aggatták őket — mondja K. Szabó Károly.

Irányítóikkal való súrlódásaik, nézeteltéréseik egyszeriben mind-mind felszínre kerülnek. S. Juhász János például a tsz-vezetőkkel való összeütközésére emlékszik igen élénken.

Úgy ‘66-70 táján történt. Harcoltunk azért, hogy adják meg minden három évben a trágyát, permetszert, úgy, ahogy köll, és ezért ellenségek lettünk. Fölhívattak bennünket a pártbizottságra. Három úr jött ki Kecskemétről. A tsz-elnök úr fölsorakoztatott vagy tizenkilenc személyt maga körül. Minket meg a másik oldalon, mint a vádlottakat, külön ültettek. A fejünkre olvasták a vádjaikat. Mi próbáltunk védekezni. S akkor fölállt a pártbizottság vezetője. Tördelte a markát, mert látta, hogy igazunk van. Nem tudott mást mondani, mint hogy nincs is itt olyan különös probléma. Aztán Bényei Imre bácsi szólalt föl, és ránkmutatott, hogy ez az öt ember föl akarja robbantani a tsz-t. Erre meg Csősz Misa bácsi — most nyolcvanegynehány éves — ugrott föl: Imre bácsi, bassza meg a kurva isten, nekem még mindig olyan a szőlőm, mint mikor bevittem, maga meg már a tizenegyedik gazdának teszi tönkre a szőlejét. Az egyik kecskeméti úr a mezőgazdasági osztályról azt mondja: nincs itt egyéb baj, mint hogy van itt pár ember, aki egyéni érdekeket véd. Ekkor már én is fölugrottam ám, hogy nagyon szégyölleném a helyébe magamat, mezőgazdasági szakember létére csak ennyit lát, hogy egyéni érdeket védünk, mikor Izsák község területe már csak felét éri annak, amit bevittünk a tsz-be. Megköszönték a hozzászólást és elmentek. Nem lett belőle a világon semmi. De ehhez még hozzá szeretném fűzni, annak a tsz-elnökünknek egy nádasháza volt itt, mikor elnök lett, nekem meg volt két házam, akkorák, hogy mindkettőbe belefért volna az övé tetőstül. Tőlem az egyiket kisajátították. Hogy újat tudjak építeni, a másikat el köllött adnom, meg vennem Orgoványon szakcsoportos szőlőt, hogy legyen miből. A tsz-elnök meg magának is meg öt családjának csináltatott lakást — márvány fürdőszobákkal. Őrült dotációkat kaptak a telepítésekre. De szerintem nem a szőlőbe fektették. Ha meg telepítettek, tíz év alatt lerobbantották. Kiszedték maguknak a hasznot belőle, és kezdődött minden elölről. Én ezt a szemére vetettem az elnök úrnak egyik gyűlésen. Mindig az volt a válasz, hogy ők mindent megtesznek azért, hogy a tagságnak jó legyen. Én magom sose vettem észre, hogy olyan jó lett volna. Hét évig építettem egy házat. A szőlőtermésünk 60 %-a volt az övék, csak 40% a miénk. Az alma meg feles volt. Ezért mondom, hogy a nagyüzem az életben nem lesz jó, jöhet akármilyen vezető, mert az az öt-hat vezető megpróbálja magának a javát leszedni. A többi mehet az atyaúristenhez.

70