Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)
nek így lenni? Mért nem élhettünk tisztességesen ? Ha ebben az országban nincs tsz, a világ leggazdagabb országa vagyunk. A kommunizmus, az se lett volna baj. Csák ne lett volna tsz. A tsz-t azonban megszervezték a parasztok ellenkezése ellenére is 1961-re. Mikor én aláírtam, tíz perc múlva hangosbemondón kiabálták, hogy ez és ez már belépett. Lépjetek be ti is. Csak azt nem mondták, hogy hogyan kerültem be én is... Hogy lehetett kibírni? Mit mondják magának? Az volt a jelszó: ne szólj szám, nem fáj fejem. Elnyeltük, hallgattunk. Azelőtt? Mikor én szőlőztem, 600 hektó borom termett. Németországba szállítottunk. Arany életünk volt. Emez a harmincegynehány év szorítja a nyakunkon a hurkot. A tsz alatt volt olyan idő, hogy én 8000 forintot kaptam egy évben. Hogy most mi lesz? Válaszút előtt állunk. Kiléptünk a tsz-ből. Azt megtermeljük, amit megeszünk, de eladni nem tudunk. Négyen vagyunk, a fiammal, az unokámmal meg a menyemmel. Én nyolcvannégy éves vagyok. A hatvanhárom éves jogosítványommal még kocsiba ülök ma is. Traktort, autót vezetek. Most is a munkából jövök. Kimentünk a családdal, fólraktunk egy nagy kocsi szénát. Elhoztuk haza. Egész nap viliáztam, pedig már öreg vagyok. Beteg, tört tekintetű ember néz rám, mikor eléje teszem a magnót. O Mezei Jenő. Ritkán szólal meg. Akkor is csak igen halkan. Mezei Jenő nem a megalakuláskor lépett be a tsz-be, jóval később. S nem is maradt benne négy esztendőnél tovább. A birtok nagyobb része a feleségemé volt, ő vitte be. Az enyémen az édesanyámnak rajta volt a haszonélvezete. így engem nem szorongattak, hogy lépjek be. Együtt dolgoztunk a családon belül. Aztán hogy a gyerekek kicsöppentek az iskolából, munkahelyet kellett keresniük. Gondoltam egyet, hátha jobb lesz a szákszövetkezetben. Hátha jobban jövök ki. Elmentem Orgoványra, ott vettem egy hold szőlőt. A szákszövetkezetben még letöltöttem tíz évet. Pedig már akkor is ötvenkilenc éves voltam. Hetvenéves koromban mentem nyugdíjba. Visszatekintve a múltra: nem lett volna szabad ezt, amit tettek. Hagyni kellett volna békében a népet. Hagyni dolgozni. És akkor a családok se széledtek volna szét. Megmaradt volna családi körben a legtöbb fiatal. És akkor nem volna ez, ami van. Nem volna elveszítve az ország. Ezen körösztül meg az egész világ. Mi is csak tengődünk. Itt maradtunk a mamával ketten. A betegségénél fogva ő már nem dolgozhat. Hajolni se szabad. Nekem se. Kapjuk a kis nyugdíjat. Az övé hétezervalamennyi, az enyém hatezerhétszáz. Ennyit érek ötvenkét évi szolgálat után. Mert én annyit teljesítettem fizikai munkában. Még nem voltam tizennégy éves, mikor apám meghalt. Utána rákényszerültem a munkára. Anyám megetette a lovakat. Megpucolta. Én meg föl a kocsira. Eredj és csináld. Azt mondta, figyeld a szomszéd bácsit. Igyekezzem azt tenni, amit ő. Korán kezdődött az élet nekem. Nem volt idő arra, hogy elmenjünk nyaralni. Szó se lehetett róla. Most meg mennék világnak, csak már nem bírok. Akkor nem használtam ki a fiatalságomat. Pedig jó lett volna. Elköltöttem volna a pénzemet csavargásra — fogja félig-meddig tréfára. Aztán hirtelen megkeményedik a hangja: Ez az ország, ez a társadalom nem érdemli meg, hogy az ember takarékoskodjon neki. Mert nem tudtam fölélni, amit megtermeltem, fólhajtottam. A többi belekerült a társadalomba, a fogyasztásra. És mi mit kaptunk érte? Simon János is azok közé a gazdák közé tartozik, akik kényszerűségből döntöttek a tsz — ahogyan ő mondja —, a kolhoz mellett. 60-ban aláírattak. 61 óta kínlódunk. Sokáig azt hittem, hogy nem lesz ez olyan tartós. És harminchárom esztendő lett belőle. Jó két lovunk volt. Sajnáltam őket végtelenül. Hát belementem. De csak olyan időszakos kocsis lettem. Szántottunk, fogasoltunk, százalékos munkát végeztem a szőlőben. Volt öt hold szőlőnk. Tizenkét 65
