Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)
hold földünk. Ebből nincsen semmi. Ugyan vettünk mi már ki birtokot, azóta, hogy lehetett, de csak úgy névlegesen. Nincsen még törvényesen elintézve. Szeretnénk följavítani a földet, mert eléggé tönkre vannak menve. De nem tudjuk, hogy végül a miénk lesz-e? Teljes bizonytalanságban élünk. Csanda József harminckét évet dolgozott végig az állami gazdaságban. Előtte azonban nagy kerülőutat tett meg, mielőtt Izsákhoz kötötte volna végleg magát. Mikor megtörtént a téeszesítés, és elvették a birtokot a szüleimtől (én felesbérlő voltam addig), azt mondtam, nem megyek a tsz-be. Elmegyek inkább csibésznek. Pestre, akár utcasöprőnek is! Úgy is volt. Jelentkeztem kovács átképzősnek. Ott dolgoztam másfél évet. Nagy baj volt, hogy külön voltam a csalculomtól. Egész heteket. Hát — mondom — ez így nem maradhat. Visszajöttem. Az állami gazdaságban mint kovácsot alkalmaztak. Öt forint egy fillér volt az órabérem. Nagyon kevés. A szomszédom brigádvezető volt a növénytermesztésben. Ó szólt, hogy, Józsi bátyám, gyere el hozzám, leszel a helyettesem. Ezer forinttal többet fizetünk. Jól van, Jóska. A raktártól a kaszáltatásig minden hozzám tartozott. Ezek után az igazgató utasítására áthozták a hízótelepre. Telepvezetőt akartak belőlem csinálni. Nem vállaltam. Tekintve, hogy nekem nincsen iskolám. így lettem telepvezető-helyettes a nyugdíjaztatásomig. Hetvenhárom éves vagyok. Én már nem dolgozom a földdel, úgy döntöttem, jogtulajdont akarok, és aki megműveli, fizessen érte bérleményt. Vincze József, mint a Gazdakör egyik vezetőségi tagja mutatkozik be, noha már nem fő foglalkozásként űzi a földművelést, mert egyébként szabó mester. De azért parasztember gyereke vagyok — így indul az ő monológja -, és én is parasztembernek érzem magam. Fölfogtam most is két és fél hektár szőlőt. Alighogy kijöttem a kórházból, már siettem is ide, a Gazdakörbe, hogy előrevigyem a munkát. Ameddig én mozdulni tudok, a kezem föl tudom emelni, vagy a kapát meg tudom fogni, addig dolgozni fogok. Erre születtünk. Alkotni születtünk. A szőlőművelés egyre kevésbé megy manapság a tanult mestersége rovására. Panaszkodik, hogy túl sok a szabad ideje. Az embereknek nincs pénzük varratás- ra, ritkán kap tehát megrendelést. Ha nem volna tanulóm, egy pillanatig sem volnék önálló iparos. Azután arról beszél Vincze József, hogy nem a szabómesterségért lett szabómester. A kora gyermekkor a mezőgazdasághoz kötötte inkább, hamar munkára fogták odahaza. Tizenegy nehány éves voltam. Először a malacok mellé állítottak. Utána a tehenek mellé. Meg kötöztük a szőlőt egész nap. De nem ám spárgával vagy rafiával! Ahogy levágtuk a búzát, a rozsot, meg szikkasztottuk. Mikor meghervadt egy kicsit, azzal kötöztük a szőlőt. A kezem ettől a magunk gyártotta kötőzőanyágtól bizony gyakran kirepedezett. Aztán, hogy egyre világosabb lett, hogy nincs jövője a gazdálkodásnak - mert be kellett adni mindent, a disznót, a tojást ezerszámra, a terményt-, jobbnak láttam, ha nem maradok a paraszti munkában. Kereskedő szerettem volna lenni. A sors azonban mégis a szabóság irányába viszi. Megmondtam a mesteremnek, hogy kérem, főnök úr, én eljöttem az időmet eltölteni, mert soha nem leszek én szabó. Másnak születtem. Parasztnak, nem szabónak. Nem is tanultam meg a szakmám — akkor még. Csak mikor fölszabadultam. A saját kínlódásommal. Aztán nagyon jól ment. Ha az ember szorgalmas volt, meg lehetett belőle élni. Vincze József életének fő konfliktusa azonban nem ez, nem a mesterség és a fiatalkori tervek ellentmondása. A szüléimét elüldözték innen, Izsákról, mert meg akarták szervezni a gazdaságot meg a szövetkezetei. Azokat az embereket pedig, akiknek egy kicsit több volt, addig 66
