Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - A hely szelleme - Mikola Gyöngyi: „Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus”

tem, de amíg ott éltem, nem azt mondtam, hogy győri vagyok, hanem azt, hogy kismegyeri. Kismegyerpuszta a háború előtt közigazgatásilag nem tartozott a városhoz, hanem a pannonhalmi apátság birtokát képezte. Az én nagyszüleim az apátság birtokán voltak gazdasági cselédek, és a családi történetek a cselédházakról szóltak, ahol egy szobában öten-hatan is szorongtak, a papokról, akik virágzóbb gazdálkodást folytattak a Pándzsa partján, mint később a tsz, amely bűzlő csatornává silányította a tiszta és bővizű patakot, a misékről, ahol apám ministrált gyerekkorában, és betéve tudta a szertartás latin szövegét, anélkül, hogy egy szót is értett volna belőle, ükanyámról, Mikola Máriáról, aki úgy tudott mesélni téli estéken a toportyánokról, hogy a legerősebb férfiak is reszketve tapogatták az utat hazafelé, a szeszgyárról, a háborúról, nagyapám padláson rejtegetett pisztolyáról, az első kommunistákról — apám gyerekkora az én gyerekkoromat is jelenti egyben. Ez a zárt, kicsit mesebeli falusi világ képezi az én személyes tradícióm alapját.De nemcsak meséket örököltem a szüleimtől, hanem azt a mentalitást is, hogy mindig följebb kell kapaszkodni, mindig előbbre kell jutni. A tradícióm ilyenformán a hagyomány állandó megtörésének a hagyománya is: nálunk generációk óta mindenki nagyon másként élt, mint a szülei. Apám szakmunkás lett, bár mindig erős nosztalgiája volt a föld után. Engem pedig, mint tehetséget mutató gyereket, a város legjobb iskolájába, a nagymúltú Révay Miklós Gimnáziumba adtak, mert a tanulásban látták a fel- emelkedés legbiztosabb lehetőségét. A barátaim a gimnáziumban orvosdinasztiák sarjai, belvárosi ügyvédek és tanárok gyerekei voltak, és Budapestre mentek tanulni, én pedig, egyedül az osztályból Szegedre. És abban a világban, amelyik itt fogadott, kezdettől fogva otthonosabban mozogtam, mint a győri társaságomban valaha is. Ennek pedig a független életmód felszabadító voltán túl minden bizonnyal az is oka volt, hogy sok hasonló származású és mentalitású emberrel találkoztam. Első generációs értelmiségiek vagyunk tehát túlnyomórészt, akik tanulni jöttünk a városba, és ezért a tradícióhoz, különösképpen pedig a helyi hagyományhoz való viszonyunk több szempontból is problematikus.

Nagyon jól kifejezi az akkori, egyetemista mentalitásunkat az a mondat, amelyet Szabadkáról hoztam Szegedre. A világhírű szerb rendezőt, Ljubisa Ris- ticet megkérdezték egy inteijúban, hogy ő, aki rendezhetne Los Angelesben vagy Párizsban is, miért jön éppen Szabadkára, nem tart-e a provincializmustól. Ristic így felelt: Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus. Ezt a mondatot Takáts József annak idején kiírta a Harmadkor hátoldalára is. Akkoriban nagyon bíztunk magunkban, és hittünk abban, hogy a kultúrjavakat a saját erőnkből is meg tudjuk szerezni, és korszerű műveltségre tehetünk szert akkor is, ha az egyetemi oktatás rendszere nem kifejezetten kedvez ennek. Ebben a törekvésünkben egymásra voltunk utalva, sokat tanultunk a rendszeres közös eszmecserékből, az irodalom akkoriban közös élmény volt a számunkra, ugyanazon a nyelven beszéltünk. Emlékeim szerint akkoriban föl sem merült bennünk, hogy rosszabbul jártunk a szegedi egyetemmel, mintha Budapestre felvételiztünk volna. Engem most éppen az érdekel, hogy mi történt velünk az elmúlt években, amitől azt kezdtük érezni, hogy az élet máshol van, hogy a lehetőségek alatt élünk, hogy miért jelenik meg e tanácskozás vitaindító kérdései mögött súlyos árnyékként az alárendeltség, a fenyegetettség, a kulturális terekből való kirekesztettség, a vidéki irodalmi értelmiség folyamatosan gyengülő