Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - A hely szelleme - Mikola Gyöngyi: „Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus”
lő pozíciójának a tudata vagy a látomása. Miért hasonlítjuk össze magunkat egyre gyakrabban a budapestiekkel, amikor társaságunk Szegeden maradt részének nincs oka szégyellnie magát amiatt, amit elért: az egyetemen vagy a helyi szerkesztőségekben helyezkedtünk el. A Pompeji című folyóirat is abban a reményben indult, legalábbis részemről, hogy amit az egyetemen elkezdtünk, folytatni tudjuk majd a felnőtt életünkben egy tágasabb térben, a helyi, városi kultúrában is. Erre, akkor úgy tűnt, meg is volt minden esélyünk, hiszen hosszú évek után mi voltunk az első olyan nemzedék, melynek tagjai elég nagy számban maradtak a városban az egyetem elvégzése után. A Pompeji látszólag megismételte a Harmadkor útját: rövid idő alatt elég sikeres lett, Budapesten, Szegeden és máshol is elismerték azok, akiknek a véleményére sokat adtunk. De volt egy óriási különbség is: míg a Harmadkor közeget teremtett, vagy legalábbis erősítette az összetartozás-tudatot a hasonló gondolkodású emberekben, a Pompeji a saját legtermészetesebb közegét sem tudta összetartani. Bár a lap igyekezett a Szegeden élő szerzőkre támaszkodni, mégsem lehet azt mondani, hogy a lap körül kialakult volna valami helyi szellemi erőtér, vagy igazán jelen lett volna a városi elit köztudatában. A Pompeji legfőképpen abban különbözik a Harmadkortól, hogy a nemzedéki elv feladásával profizmusra törekedett — kilépett az irodalmi folyóiratok piacára, de nem lépett be a városba. Pedig a lapot annak idején a városát szerető polgárnak szerettük volna szerkeszteni, és ez egy nagyon helyes elv ma is, csak az a probléma, hogy néhány kivételtől eltekintve nem ismertük a városukat szerető polgárokat, mi több, mi magunk sem voltunk a városukat szerető polgárok, hiszen a várost sem ismertük. És nem is tekintettük feladatunknak, hogy megtanuljuk a helyi hagyományt, amely számunkra nem volt, mert nem is lehetett személyes élmény. Ráadásul időközben megváltozott az életmódunk, mindenki más-más munkahelyen helyezkedett el, másfajta problémákkal nézett szembe és lényeges kérdésekben megszűnt a konszenzus közöttünk. Bizonyos értelemben túl korán fogtunk a lapalapításba: nem gyökereztünk még meg annyira, hogy valóban érdekes legyen számunkra a helyi hagyomány, hogy az otthonunknak érezzük a várost. Az egyetem után mindenki el volt foglalva a saját helyének megtalálásával, az egzisztenciájának megteremtésével, szinte természetes, hogy nem maradt elég idő és energia az inspirativ beszélgetésekre, újabb és újabb kapcsolatok keresésére. Egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a szerkesztőtársaim között, és egyre kevésbe tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy kinek és miért csináljuk a lapot. És akkor azt mondtam magamnak, kicsit romantikus végletességgel, hogy ha egyedül vagyok, akkor legyek egészen egyedül, ha a szerkesztés többé nem jelent inspirációt, akkor hagyjam abba, és kezdjek valami mást. Egyik napról a másikra megváltam a laptól, amely nélkül korábban el sem tudtam volna képzelni az életemet. Csináltam ugyan még egy-két dolgot az irodalomszervezés területén, volt, ami ezek közül jól sikerült, volt, ami nem. A végén már azt is el tudtam képzelni, hogy nemcsak az irodalomszervezésnek, hanem az irodalomnak is hátat fordítok egyszer, és beletanulok helyette valamilyen médiával kapcsolatos tudományba — mint ahogy részben ezt is csinálom az egyetemen. Úgy látszott, hogy a romantikus döntésem elég súlyos következményekkel járt, és az a tény, hogy többé nem tudtam magam egy társaság vagy közeg részeként definiálni, jelentősen visszavetett a munkámban. 17
