Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - A hely szelleme - Mikola Gyöngyi: „Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus”
„Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus” M Augusztusban azt mondja anyám: „Én szerdán hazamegyek fiam.”Harminc éve élt már megszakítás nélkül a fővárosban, de ha Kecskemétre utazott, ezt nem tudta másképp mondani, mint „hazamegyek.” Ottlik Géza: Buda ivei nem vagyok sem szociológus, sem politikus, és kultúrtörténettel sem foglalkozom, a rendezők által feltett kérdésekre, melyek a vidéki városok kulturális tapasztalatára vonatkoznak, irodalmár létemre csak személyes választ tudok adni. A vitaindító írás nem kevesebbre kérdez rá, mint egész eddigi életemre. Ilyen nagy kérdésre, úgy tetszik az első pillanatban, nem is tudok válaszolni. Annak, hogy mégis megpróbálok legalább néhány dolgot végiggondolni ezzel kapcsolatban, az az oka, hogy úgy érzem, nekem magamnak sem árt, ha elszámolok némely döntésemmel, ha megpróbálom leírni, mi is történt velem az elmúlt közel egy évtizedben Szegeden. Összesen öt évet tett ki az az idő, amikor — kezdetben a Harmadkornál, később pedig a Pompejinél — szerkesztőként dolgoztam, és mint szerkesztő, irodalomszervezéssel is foglalkoztam. A történetem arról szól, hogy miért hagytam föl ezzel a tevékenységgel, és miért mondtam ki az életem egy pontján, hogy az irodalom számomra többé nem ügy, sőt, hogy egyáltalán nem léteznek számomra „ügyek”, amelyek fontosabbak és többek lehetnek nálam, illetve ha léteznek is ügyek, azok a továbbiakban „csak” magán-ügyek. Mindenesetere annak, hogy kihúzódtam a közvetlen környezetem szellemi életének alakításából, nem a város volt az oka. Nem a város vezetőinek, közvéleményének vagy nehezen megfogható szellemének tudom be azt, hogy amit a Pompeji című folyóirat alapításával elérni próbáltunk, nem sikerült igazán. Legalábbis nekem nem sikerült, a munkatársaim tovább csinálják a lapot, lehet, hogy ők másképp látják ezt a kérdést. Egyetemista korunkban valóban nem sokat törődtünk a várossal. De nem is volt szükségünk rá, hiszen az egyetemen, néhány tanárunknak és főképpen az általuk létrehozott és működtetett úgynevezett öntevékeny csoportoknak (a Harmadkornak, az Aetasnak, a színházi csoportoknak) köszönhetően megvolt a szellemi közegünk, az egyetemi világon belül bizonyos elit-státusra tettünk szert, mindennap találkoztunk egymással, nagyon hasonlóan éltünk, és — legalábbis akkor azt hittük — nagyon hasonlóan gondolkoztunk. Volt valamink, ami azóta, hogy elhagytuk az egyetemet, jószerivel eltűnt, de aminek az indulásunk éveiben sokat köszönhettünk: az ösz- szetartozásunk tudata. Nem tudom, hogy ki miért választotta egyetemi tanulmánya színhelyéül Szegedet. Engem az első szüleimmel tett gyerekkori kirándulásom óta erősen vonzott valami ehhez a városhoz. Talán éppen az fogott meg benne, amit mások, akik elmentek innen, vagy akik Budapestről jöttek, olyan erősen kritizálnak: a falusias jellege és az enyhén délies hangulata. Ennek a vonzódásnak valószínűleg az az oka, hogy én soha nem tartottam magam városinak. Győrben szület15
