Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - A hely szelleme - Villányi László: A szellem helye
hogy az övék. Sohasem érzem nyűgnek, ha egy-ketten elhozzák első próbálkozásaikat, s nem is sejtik, mekkora az örömöm, ha idővel közölhető versre bukkanok. * Hálás szívvel gondolok Kormos Istvánra, aki a hetvenes években újra felfedezte Győrt. Egon Schielére, aki lefestette a Mosoni-Duna régi fahídját. A bencés Jedlik Ányosra, aki feltalálta a szódát (más egyéb mellett), s miután a legmodernebb fizikát tanította diákjainak, esténként rendtársával, Czuczor Gergellyel fröccsözgetett. Dr. Kovács Pálra, akinek lapjában Aranytól Petőfiig mindenki jelen volt. Rónay Jácintra, aki Darwin tanait fordította, s teijesztette. * Persze, jó felülni a vonatra vagy a repülőre, s más városokból visszanézni az enyémre. Találkozni remek emberekkel, akik sohasem kárhoztatják, hanem erősítik városommal való szerelmetes viszonyomat. Végül is nem annyira New York, Chichago, Toronto, Párizs, Firenze, Róma kedvéért utazom el, hanem a visszaérkezésért, hogy friss szemmel láthassak. Pontosan egy év különbséggel (közben nem is találkoztunk) előbb Manhattanijén, majd Győrött sétáltunk Tolnai Ottóval. És Sziget, a Rác Templom volt olyan izgalmas, mint a kínai negyed vagy a World Trade Center. * Van-e bármiféle út, közös használatra? Valamin keresztül, valahová. Sokáig úgy éreztem, mindig rossz helyen vagyok. Mindig történnek dolgok. Egyre bizonyosabb: a fontos történések előbb-utóbb megtalálnak. Érkezzenek bár a tér vagy az idő messzeségéből. Jelen leszek Nem szánalmas kishitűség-e, hogy mi mindig utol akarunk érni valamit? Követünk valamit. Kötelezően idézgetünk valakit. Semmi kedvem azt látni, amit láttatni akarnak velem. Azt gondolni, amit gondoltatni akarnak velem. Nem akarom használni az éppen elvárt szavakat. Nem kellene-e inkább — az ácsingózás helyett — eljutni önmagunkhoz? Elfogadni önmagunkat? Önmagában minden hely provinciális. Önmagában egyik hely sem provinciális. Lehet valaki provinciális Budapesten, Párizsban, New Yorkban, s nem provinciális egy eldugott faluban. A kérdés, megteremtettem-e magamban akkora szabadságot, hogy elfogadjam mindazt, amit a hely ad. S hogy ne fogjak rá semmit. Azóta tudok újragondolni dolgokat, mióta elfogadtam városomat. * Ha el kellene mennem Győrből, leginkább a köszönések hiányoznának. Hol találnék még egy helyet, ahol éppúgy tegeződöm a nyolcvanesztendős Dsida-ku- tatóval, mint a tizenhét éves diákkal? Ahol anya és lánya, apa és fia sziát mond. Ahol valakivel addig-addig emeljük egymásra tekintetünket, míg egyszer csak - a sokadik találkozáskor — köszönni nem kezdünk. Villányi László 14
