Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Tüskés Tibor: A "vesztes hős" (Ceruzavonások Fodor András arcképéhez)
mítható, sőt meglepő. R. Zs. a dedikált köteteket becsomagolta és visszaküldte a feladónak. Egy negyedik történetet is elmondok. Ez a Németh Lászlóval készített egyik interjúban olvasható. Ismeretes, hogy Németh Lászlóról az egyik legfájdalmasabb kritikát A kísérletező ember megjelenése alkalmával Rónay György írta az Új írásban, 1964-ben. A bírálat azért is fokozott mértékben fájdalmasan érintette Német- het, mert írótárstól, sőt keresztény szellemiségű írótárstól kapta, s személyiségében bántotta meg. A bírálat megjelent, több év telt el, a két író nem találkozik, nem beszél egymással. Aztán Bohuniczky Szefi temetésén Németh László és Rónay György egymás mellé sodródik. Itt átadom a szót Németh Lászlónak: Fájdalmasan érintett Rónay bírálata A kísérletező emberről. Szememre vetette, hogy túlságosan is önmagámmal vagyok elfoglalva, az olvasót egyáltalán nem érdekli a hipertóniám, az agykéregbetegségem, hanem kizárólag a mű, amit eléje teszek. Ahelyett, hogy a betegségembe menekülnék, inkább a fiatal írókat buzdítsam, neveljem; akiknek nagy szükségeik van eligazításra, emberi szóra. Mintha Dosztojevszkijnek folhánytorgatná az epilepsziáját, József Attilának a skizofréniáját, Camus-nek a homoszexualitást. Én ezt Rónay súlyos tévedésének tartom, és közismert szangvinikusságával magyarázom. O jól tudta, hová kell ütni. Ismeri érzékenységemet. Az érzékenyeket sérti, a nálánál erősebbnek hódol. Hogy túlzók? Maga szerint félreértem? Nézze, ha nem Rónay mondta volna! O ma az esszében verhetetlen, az élvonalat szinte egyedül jelenti.” Az interjút készítő Hegyi Béla itt közbeveti: „(Később, egy másik alkalommal elmesélte, hogy találkoztak egymással Bohuniczky Szefi temetésén. Rónay odajött hozzá és megkérdezte tőle, haragszik-e még? Németh László tiltakozott: —Nem, nem, dehogy. Az ember már régen megbocsátott, csak az író keményítette meg a szívét. De most, ennél a friss, közös baráti sírhantnál, az író sem tud többé neheztelni.)” Ez a történet is két író találkozásáról szólt. De mennyire más, mint a korábban felidézett másik három. Miért mondtam el, miért mertem elmondani ezeket a történeteket? Egyrészt azért, mert volt, amit magától a költőtől hallottam. Másrészt azért, mert Fodor András írói magatartására, kötői világlátására nemcsak az érzékenység, a barátkozó hajlam jellemző, hanem az is, hogy gyakran éri az ellenség gáncsvetése, a hűtlenség, az árulás, az állhatatlanság, s ennek Fodor András is tudatában van. Tudja, hogy a következetesség, a hűség, az önazonosság irritál; a megalkuvás nélküli életet nehéz „megbocsátani”. A költő ismeri, hogy a segítség gyakran önmaga ellentétébe fordul. Ha nem ugyanolyan nagy lélek az, akit fölemelnek, mint az, aki fölemel, a segítséget elfogadó szembefordul azzal, aki segített rajta. Ironikus, de lélektanilag hiteles paradoxon: „Ellenséget akarsz szerezni mgadnak? Segíts rajta.” Fodor András így ír saját tapasztalatairól: „Nekem csak az fáj igazán, / ha az támad meg, akit védek, / kiért ha menlevelet írtam / bűnjelként mutogatja, / s még magyarázza is: nyomasztó / szeretetem súlyától / ő a sértett.” Másutt ezt olvassuk nála: „S mi lett a vége? / Mondja valaki, / egy pártfogoltam azt mondta neki: / ki kéne engem irtani, / mert én vagyok a harcuk akadálya... / Mi is lehetne más a jószolgálat ára?” Gondoljuk el: a költő születése óta nálunk legalább hét-nyolc politikai formáció, éra, rezsim, kor, alkalmazkodásra csábító eszme- és rendszerváltás követte egymást. S ahol a széljárásnak megfelelő színváltás, a lélek- és gondolatcsere, a kaméleon-magatartás, „a hazugan új” oly megszokott és elfogadott, milyen irritáló tud lenni, ha valaki elmondhatja: nem kell egyetlen leírt sorát megtagadnia. Az erkölcsi fölényt, az „igazam volt” bizton118
