Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Ittzés Mihály: Emlékek, találkozások
Szörnyű rontás rajtad, Nem magad akartad, Dög pusztít a testeden, Csak ne volnék véred, Könnyen felednélek, Elmennék én messzire... A megzenésítés 1942-ben készült, s ajánlása „A kolozsvári tanítóképzők vegyeskarának” szólt. Mi 1958-ban daloltuk egy műsorban a Jézus és a kufárokkal, a szerző jelenlétében is, elismerését kiérdemelve, amikor kissé megkésett 75. születésnapi koncertjét rendezték Győrött. Műsorunkat aztán Pécsett is előadtuk, de ott már le kellett venni a programról a Jézus és a kufárokat, azt csak kivételesen, a szerző jelenlétében engedélyezték a „főpapok és írástudók”. A másik darabot talán csaknem közismert volta s címének megtévesztő jellege mentette meg. Köny- nyen úgy járhatott volna ez a műsorszámunk is, mint egy évvel korábban a Zrínyi szózata. Már jócskán előrehaladtunk a tanulásával, amikor 1957 tavaszán az ismert okok miatt fel kellett hagyni vele. (Ezt a bizonyos vonásaiban barokkos, közelebbről a XVII. századi német korabarokk nagymesterének, Schütznek a mintáit követő kantátát aztán egy igazi Schütz-mű az ugyancsak hangszerkíséret nélküli Máté passió váltotta fel az évi programunkban, amit Nádasy Alfonz fordításában magyarul énekeltünk s még templomban is előadtunk.) A Zrínyi szózata Kodályra-eszmélésemben azért is játszott szerepet, mert jelen lehettem a nagysikerű bemutatón 1955. december 18-án a budapesti Zeneakadémia nagytermében. Szívünkből és szívünkhöz szólt, bár akkor még nem sejtettük, hogy egy esztendőnek sem kell eltelnie, hogy még időszerűbb legyen. Például az a szakasza, amelyben Vörösmarty-Egressy Szózatát idézi a zeneszerző Zrínyi szavaiba és saját zenéjébe öltve: „A nagy világon e kívül Nincsen számodra.hely...” Hányán gondolták mégis úgy, csak a mi muzsikus iskolatársaink közül is, különböző okok miatt, hogy másutt, szabadabb országokban több babér, szabadabb élettér várja őket... E Kodályra emlékező kis írás persze nagyon szegényes lesz, hisz személyes találkozásról alig számolhatok be. Az én főiskolai éveimben már nem tanított a Tanár úr, bár rendszeresen figyelemmel kísérte a Zeneakadémián folyó munkát. Megjelent egy-egy évnyitón vagy évzárón, hangversenyen, olykor még akkor is, ha nem kifejezetten az ő műveinek szentelték az eseményt (például diplomakoncerteken, mint a mi karvezetői vizsgánkon is). Mint ismeretes, a „süketnéma” zenészek elleni harcot Kodály szívügyének tekintette. Ezért is jött el a szolfézsversenyekre, melyet ő kezdeményezett mintegy évtizeddel korábban, a negyvenes évek végén. Először közelebbről magam is ilyen alkalommal láttam. Enyhén szólva nem tartozik sikeres és kellemes emlékeim közé az ottani részvétel. De nem is ezért emlegetem fel vagy harmincöt év távlatából. Még lámpalázas zavarodottságomban is felfigyeltem arra, hogy Kodály a zsűriben helyet foglaló kollégáinak, tanárainknak nevemet hallva azt mondta: „de jó régi magyar neve van”. Ott is kibújt belőle a nyelvész. Második, már néhány személyesen váltott mondatra is alkalmat adó találkozásomra a Tanár úrral 1962 decemberében került sor. A középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszék a Zeneakadémia kupolatermében hangversenyt 95
