Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Ittzés Mihály: Emlékek, találkozások
rendezett a nyolcvan esztendős mester tiszteletére. A változatos műsor végén természetesen A magyarokhoz című nagyszabású Berzsenyi-kánonja hangzott el az összes jelenlévő közreműködésével. Engem ért az a valóban megtisztelő feladat, hogy vezényeljem a darabot. Tanáraim, Párkai István és Vásárhelyi Zoltán irányításával készültem fel a szereplésre. Elhangzott a zárószám, kicsengett a záróakkord: „Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat... Szabad nép!” Sokáig zúgó taps köszöntötte a szerzőt, aztán oszladozván a közönség, a Tanár úr elvegyült az ifjú szereplők körében. Magam is odaóvakodtam hozzá, hogy autógrammot kérjek a Kodály-kórusok apámtól örökölt kötetének megfelelő oldalára. Aztán itt jött a leforrázás. A titkon remélt egy-két jó szó helyett csak annyit mondott: „Fiatalember, azért ez így nem jó, hogy összekeveri a szólamokat, s nem a partitúra szerinti beosztásban énekelteti a darabot.” Szabadkozásomra, hogy a körülmények nem voltak megfelelőek a szólamok hangmagasság és hangszín szerinti beosztására, valami olyasmit felelt, hogy akkor is úgy kell énekeltetni, ahogy írva van: kezdje a basszus egyedül, majd lépjen be a tenor és az alt szólam egy része, és így tovább, fel a szoprán magasáig. Bizony időbe tellett, amíg — nem is az eszemmel, de érzelmileg — meg tudtam emészteni e számomra nem valami hízelgőén hangzó értékelést. Úgy gondoltam ugyanis, hogy mellékes dologról volt szó, s nem a lényegről, hogy egyébként zeneileg, jellegében, hatásában megfelelő volt-e a „produkció”. (Egyébiránt bizonyára ebből a szempontból sem volt kifogástalan. S utólag akár dicséretnek is vehettem volna, hiszen csak ennyi volt a bírálat. Végülis egy „Kodály” aláírást mégiscsak kiérdemeltem...) Személyesen még egyszer találkoztam Kodály Zoltánnal, jó másfél évvel később a budapesti ISME-kongresszuson, felesége társaságában. A bemutatkozáskor úgy látszott, hogy emlékszik rám. 1967. március 6-án reggel szolfézsórámról hívott ki igazgatóhelyettes kollégám, hogy elmondja: a rádió reggeli híreiben közölték, hogy meghalt Kodály Zoltán. Igazán úgy éreztük, ahogy azt Szabolcsi Bence szép szavai megfogalmazták a gyászbeszédben: „végtelenül nehéz szívvel búcsúzunk tőle, mint a lenyugvó naptól a vándor, aki úgy érzi, hogy immár sötétben marad.” Temetésén akkori és volt főiskolásokkal megrendültén énekeltük együtt a kórusban Vásárhelyi Zoltán vezetésével a Székely keservest. De odafigyeltünk e nagy mestert búcsúztató nagy tanítvány további szavaira is. Szabolcsi ugyanis az utolsó Kodály-vázlatokhoz választott Ady-szöveget is idézte: Parancsa ez: mindenki éljen, Parancsa ez: mindenki örüljön! Bár így lehetne már egyszer, hogy teljesüljön ez az isteni s emberi parancs! Illyés Gyula Egy futó találkozásról talán nem is volna illendő és érdemes nyilvánosan beszámolni. A körülmények, s persze elsősorban a személy mégiscsak érdekessé teheti más számára is az apró, de a résztvevő számára mindenképpen fontos, emlékezetes eseményt. Nem az emlékező személye és kérdése, hanem a felidézett személy és válasza a fontos. A soványka eseményt a háttér tágasabb felvázolása ellensúlyozhatja valamelyest. 96
