Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Illyés Gyula: Dőlt vitorla (Domokos Mátyás sorozata)

mos konkrét kifogása mellett, amelyeket most nem sorol elő, „általában is na­gyon komoly aggodalmai vannak!” (Ilf és Petrov vagy Zoscsenko tollára méltó megnyilvánulás volt.) A megbeszélés eredménytelenül zárult. Néhány hónappal később Illés Endre közölte velem, hogy a kézirat útjából elhárultak az akadályok, értesülései szerint, és kérhetjük a kiadás engedélyezését. 1964. augusztus 31-i dátummal meg is kér­tük az engedélyt a szokásos szerkesztési jelentés kíséretében, amelyet azonban — 1964. szeptember 9-én — váratlanul és műsoron kívül követett egy másik; annak a munkatársnak a tollából, aki viszont nemsokára a Népszabadság kulturális ro­vatvezetői posztjával cserélte föl a Párt kegyelméből kiadói íróasztalát, amelyen — többek között — az alábbi Jelentést” írta a Kiadói Főigazgatóságnak: Ellenőrző szerkesztői jelentés (Részlet) Illyés új verseskötetével kapcsolatban eszmei-politikai aggályaim vannak, jelen állapotában kéziratát nem tartom nyomdába adhatónak... a versek érzelmi töltése elsődlegesen közéleti ellenzékiséget (a , jelentésíró” kiemelése — DM), a mai politi­kától való elfordulást sugároz... A továbbiakban felsorolom azokat az Illyés-verseket, melyeket leginkább proble­matikusnak érzek, de azzal a megjegyzéssel, hogy jelen állapotában a kézirat egé­szét (a Jelentés” készítőjének a kiemelése — DM) sem tartom eszmeileg meg­nyugtatónak. — Újévi ablak, Daltalan táj, Kutyahang, Termeszek, Uzdon, Düh, Kodály, Oda a törvényhozóhoz, Bemáth Aurél egyik képe alá, Meggyfák, Boldogtar lanság, A magánszorgalmú kutyák, Kő-tekintet. Budapest, 1964. szeptember 9. Dehát „fönt” ezzel már — szerencsére! — nem törődtek. A jelentés mögött húzó­dó magatartásra viszont teljes egészében és szó szerint is ráillik a kötet egyik — azóta szintén antológiadarabbá vált verse, amelyet nem tudott kihagyatni, mint örökérvényű költői megörökítését annak a visszataszító jelenségnek, amely akkor is és azóta is szenvedteti a jóérzésű emberiséget, mert az egészben — a korban és a kor embereiben — „Ez volt mégis a legcsúnyább.” Természetesen a Magánszor­galmú kutyák-ra gondolok. 3<Jlcfal4 T^dyAÍZLlMő . (llkjJUvuiA Y$v^(kl <yMí U IfyJl'Vi' /<>• Kdr Cí&ftjnJiJr/ Cseres Tibor levele 60

Next

/
Oldalképek
Tartalom