Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Illyés Gyula: Dőlt vitorla (Domokos Mátyás sorozata)
gyűlésen a szektánskodó főfunkcionárius — sok anekdota szenvedő alanya — akkor még miniszter, a hallgatóság szeme láttára magasba emeli s darabokra tépi Illyés Sötét című versét. E költeményt tízezrek olvasták és nehéz volna bármiféle »felforgató« kitételt találni benne. Éppen úgy szólhat holdtalan éjszaka aggodalmakkal terhes sötétségéről, amelyben egy sétáló pár az utat keresi, mint a homályról, amelyből egy nép kiutat keres. De persze még ez se okolná meg a kirohanást, amelynek a következménye végülis az volt, hogy a vers nem kerülhetett bele Illyés 1961-ben megjelent Új versek című kötetébe.” A „szektánskodó fő-funkcionárius” — kell-e mondanom? — természetesen Marosán György volt. Annak pedig, hogy egy szerelmes verset miért kellett mindenáron perbe fogni a politikai allegória gyanújával, annak a magyarázatát a koholt perek bejáratott technikájában kell keresnünk. Mindegy, hogy személyről vagy műalkotásról van szó: a legegyszerűbb és legcélszerűbb a rágalmat tényállítássá emelni, s akkor a titkos konklávékon előre meghozott ítélet sem marad el. S kell-e mondanom, hogy mindez rajta hagyta nyomát azoknak a párthű kritikusoknak a jelentésein is, akik a kiadó számára Illyés Gyula asztalfiókba kény- szerített verseinek az ideológiai minősítését végezték? Magyarán, s az egyik fő- inkvizítor: Farkas Mihály kedvelt szóhasználatával, „realizálták” az előre meghozott Ítéleteket. A következőképpen: Király István lektori jelentése Illyés Gyula Új versek című kötetéről (Részlet) Egy lektori feljegyzésnek nem lehet a célja, hogy ideológiai vitába kezdjen, valamit azonban mégiscsak meg kell jegyezni. Nyilvánvaló, hogy élete múlását senki nem nézi közömbösen. S nem könnyű elviselni a bíráló szót sem, főleg, ha az olykor kíméletlenül s egyoldalúan éri az embert. Objektíve részben indokolt tehát az Illyés- féle válság. De a válságnak ilyen méreteit objektív okok önmagukban mégsem magyarázzák... Szörnyű s meghökkentő olykor az a reménytelenség, amelyben Illyés élhetett. Válsága oly mély volt, hogy még a belső válságokban egyáltalán nem szegény Illyés Gyula-i életműben is párját ritkítja, egyedül áll. A kiúttalanság érzése itt már nemegyszer kétségbe vonta az élet értelmét is. Egy egzisztencialista hős sem nézhetett szembe szorongatottábban a maga köré varázsolt s képzelt semmivel, mint ahogy Illyés nézte versei tanulságai szerint olykor az életet. Értelme csak rémeket kavart, a boldogságot csupán az öntudatlan állati létben vélte. A „lélek dú- vadjai" üvöltöttek itt, valami emésztő, névtelen, s már-már elviselhetetlen kín tépte a szívet. Sötét, tehetetlen, vak indulatok kavarogták. S többnyire a hálál sem úgy jelent meg mint pusztán személyes lírai érzés: világnézeti jelentést kapott... Lektori, szerkesztői feladat még annak a kérdésnek felvetése s javaslattétel rá: a kritika ügyének tekintsük-e a kötet ellentmondásainak bírálatát, vagy pedig helyes lenne már kiadás előtt is jobban ritkítani a válság-verseket? Szerintem: igen. Hiszen a kötet nem valamiféle légüres térben jelenik meg, s a konkrét irodalompolitikai helyzet további elhagyás mellett érvel. Hiszen Illyés neve — az okokat, hogy miért, most ne kutassuk — bizonyos mértékben „botránykővé” lett. Mi tagadás: egy lapuló, polgári ihletésű ellenzékiség a maga zászlaját titokban még mindig benne reméli, őbenne látja. Budapest, 1960. november 21-én. A jelentés szerzője — a népi írók emlőin nevelkedett irodalomtörténész, és a népi irodalmat megbélyegző párthatározat koncepciójának a kidolgozója — legalább húsz verset javasolt kihagyásra, köztük olyanokat is, mint a Tersánszky Józsi Jenőnek ajánlott híres Óda a törvényhozóhoz, amely a Kádár-korszak puha diktatú57
