Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Illyés Gyula: Dőlt vitorla (Domokos Mátyás sorozata)
rája idején már antológia-darabbá vált, vagy a Költők egymás közt címűt, amely pár évvel később egy antológia címadója lett. A megbélyegzett versek aztán kötet- ről-kötetre elmaradtak, s ez a lehangoló magyarázata annak, hogy Illyés akkoriban született versei olykor tíz-tizenöt esztendős késéssel és szétszórtan jelenhettek meg csak különböző köteteiben. A Fodor András naplójában említett A budai Várban — Vár a vizen címmel — csak tíz esztendővel később, 1968-ban a Feketefehér című kötetben; a Szadisták és genocidák csak 1973-ban, a Mindent lehet című kötetben; az Uzdon pedig sohasem. (Azóta sem.) De az antológiacímmé emelt Költők egymás közt megítélésében — merev elutasításában — is bizonyára szerepet játszott az a körülmény, hogy a vers először 1956. október 20-án jelent meg az Irodalmi Újságban, három nappal október 23-a előtt. De a beléje zárt figyelmeztetés is kényelmetlenül érinthette a Kállai-Szirmai-Aczél féle irodalompolitikai vezetést: „S ha költő hallgat, belekékül, / mint kinek fogy a levegője / s vele sápadnak mind, zihálva, / kiknek ő volna nyíló szája . // Különös bibliát-idéző ragály! / De birodalmak estek, / nem kapva lélegzetnyi verset”. Illyés Gyula azonban nem hallgatott, nem hagyta tehát abba az „igazmondást”: a versírást, csak éppen újabb kötete nem jelent meg, az alaposan megcsonkított Új versek 1961-es kiadása óta, s az irodalom berkeiben mindenki tudta, hogy tartózkodása egy újabb kötet kiadásától nem önkéntes elhatározás következménye. Valamikor 1964 tavaszán Illés Endre behívott a szobájába és elmondta, hogy hónapok óta nála van Illyés Gyula új verseinek a kézirata, amely eddig nem jelenhetett meg, de most, mivel tudomása szerint „font” rendeződőben van a költő és az irodalompolitika viszonya, úgy gondolja, hogy a kiadó kezdeményezheti végre ennek a jelentős kötetnek a kiadását, és megbízott a kézirat szerkesztésével. Hozzátette azonban, hogy a kiadó munkatársai közül ketten is olvasták már az anyagot, a kiadó igazgatója is elolvasta, s közösen meg kell beszélnünk, mi az, amit a versek anyagából vállalhat a kiadó, illetőleg mely versek elhagyásához kell megszerezni a költő hozzájárulását. Ezen a megbeszélésen öten vettünk részt: a kiadó igazgatója, Jászberényi József, Illés Endre, szerénységem, s az a két munkatárs, akik 1956 után kerültek a szerkesztőségbe, s előbb olvasták a kéziratot, mint a szerkesztője. A megbeszélés azzal kezdődött, hogy Illés Endre figyelmeztette a résztvevőket az ügy nagy horderejűre; arra, hogy a kézirat viszontagságos sorsának könnyen európai méretű visszhangja támadhat, végül — tőle szokatlan pátosszal — a magyar irodalommal szembeni objektív felelősségünkre figyelmeztetett, s kijelentette azt is: nem szeretné, de nem is vállalja, hogy az anyagban lévő egyik vers jóslata és figyelmeztetése bármilyen vonatkozásban illethesse őt, mert ő tisztán és feddhetetlenül akar megállni a versbeli „zord szembogár” tekintete előtt, úgy is, mint a szerkesztőség vezetője, de úgy is, mint a szerző, Illyés Gyula írótársa: Kő-tekintet Főt hajtok. Jó. De félek, iszonyú ára lesz a kő-tekintetben, mit szemem rátok szögez, mit küld már odaátról a végleg nyílt s konok zord szembogár, amit már nem én kormányozok. 58
