Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Lászlóffy Aladár: A föld; Egy fa alatt az Ovárban (versek)
László ffy Aladár A föld Kié a fold, ha majd én nyugszom benne, kié volt, mikor hagyott megszületni? Mintha a tájnak egyéb dolga lenne, mint szent porából ezt is megengedni, ahogy ad követ, fát, agyagot, almát a színen nyüzsgő értelmes legyeknek, hogy bitorolják birtokos hatalmát eldicsekedvén felborzolt egeknek. Kié a föld, hogy baglyok és vakondok, és sasok, de még csúszómászó férgek, egymást befaló szapora bolondok túrják és törik, használják a kérget? Hogy földevők fejében öntudattá, Bach-dallamokká finomult ki lisztje, Dantékat tesznek előbb űzött vaddá, majd azt vitatják, hogy kié a Lisztje! Kit felnégyeltek, kit miként Homéroszt hét hangyaboly szeretné csak magának. S a föld csak ontja: balgát ont és héroszt, ha egyszer Adámot talált magának. A többit maga végzi el a Bábel: a szétszóratást s összetrombitálást. Egymást tapossa bőszen Káin s Abel, és őt, a földet, mely nem foglal állást, nem „szeret — nem szeret”, csak enged élni, nem ellensége, s nem is édesatyja e nyüzsgésnek; hogy mitől kéne félni a Bastille nem, csak Pompéji mutatja. 35
