Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Sándor Iván: Ime, hát meglelte…
Aztán, amikor már nem gondolt az álmok, az emlékek, a verssorok „nem lehetetlen, csak éppen természetfeletti” összekapcsolódásaira — ugyanis szervültek benne az álmok, az emlékek és verssorok, olyannyira, hogy nem kellett azokat előhívnia, benne voltak az életműködésében — nos, amikor már néhány mondatába próbálta sűríteni azt, aminek a felkutatására évtizedek körkörös romjai között elindult, olvasta a szavainak egyik halmazát értelmező szövegben, hogy amit leírt, annak ez a jelentése: milyen ijesztően ismétlődik minden, a történet, az álmok, a vonatkattogás, a közös éjszaka, s hogy mindez mennyire rólunk szól „a maga archaikus meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik, láthatatlan, megfoghatatlan sötét folyamként. Hamis tanúvá lettünk saját igaz pörünknél.” (Balassa Péter: A közös éjszaka — magyar és magyar között — Forrás 1993/10) S így, miközben — ama körkörös mozgásban — minden eZjutva visszajutott, sors (akár nemzettörténet), egy rét lepusztuló és újranövő fűszálai, az egymásra rétege- ződő lábnyomok néhány utca háromszögében, az álmok, a folyamatos vonatkattogás, a zuglói utcák akác- és gesztenyefáinak sorai pedig összekapcsolódtak (akár) a kecskeméti utcák akác- és gesztenyefáinak soraival is, (ahol azt a szöveget kinyomtatták), nos, miközben íme meglelte... ő nem borzadt el, miként Borges fantomja, mert megértette: bizonyos, hogy nagyon régen álmaiban válóban hallotta ugyanazt a vonatkattogást, nincs kétség, legfeljebb az történik, hogy a vonatkattogást most már tovább álmodja másvalaki... Mészöly Miklós levele 34
