Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - „A zenetörténetírás végső soron szeretet kérdése is...” (László Ferenc kolozsvári zenekutató válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)

[L. F.] — Ne legyen a műhelymunka a kiadási lehetőségek függvénye! Akinek nemcsak mestersége, hanem sorsa a tudományos kutatás, nem a piacnak dolgozik, hanem magának a kutatásnak - ha úgy tetszik, az örökkévalóságnak, Istennek. Minden magyar „Geisteswissenschaftler” példaképe lehet Szabó T. Attila, a nyelvtudós. Nem volt a zsebében kiadói szerződés, miközben évtizedeken át az Erdélyi Szótörténeti Tár cédulamillióit írta! Mondjak közelebbi példát? Somfai László fejében ott a teljes Bartók Béla Kritikai Összkiadás (én csak kötetszerkesztő vagyok, egyelőre egyetlen kötet, a Dalok szerkesztője, de minden összejövetelünkön meggyőződöm afelől, hogy ő az én kötetem forráshelyzetét is jobban ismeri, mint én). Egy kiadó sem mondta neki: Somfai úr, ha megcsinálja, majd állunk rendelkezésére. Mégis csinálja, látástól vakulásig.

Nincsenek itthon publikációs lehetőségeink! Mindazáltal: kellene, nagyon kellene dolgoznunk. Mert egy könyv nem akkor születik meg, amikor megjelenik, hanem amikor megírják. Ha a kézirat megvan, az már egy élő valami, lelkes lény. Nem lehet a szerzői anyaméhbe visszatoszogatni; ha jó, egyszer csak megjelenik.

Most megint magamról beszélek. Számomra, ami 1989 decemberében történt, igazi forradalom volt. Először: mert hősi halottjai abban a tudatban haltak meg, hogy egy tiszta forradalmat szolgáltak, és én tisztelem emléküket. Harmadszor: mert semminémű közösséget nem vállalok azokkal, akik azt a forradalmat elárulták, kisajátították és eladták, akik ma is azon iparkodnak, hogy a román ifjúság véráldozatát elfelejtsük és egyetlen gyilkos se kerüljön bíróság elé, akik ma „eseményekről” beszélnek, és holnap alkalmasint „sajnálatos eseményekről” szeretnének beszélni. Most jön a „másodszor”. Sem hős nem voltam, sem áruló. De állítom, hogy 1990 január közepéig én is tiszta forradalomként éltem meg az eseményeket. Ma is erkölcsi kötelességem az akkori hitem iránti hűség. E hűség parancsára vetettem bele magamat a zenei közéletbe. Már 1989. december 29-én vezető szerepet vállaltam az aznap alakult Romániai Magyar Zenetársaságban. Januárban tevékeny részese voltam a Román Zeneszerzőszövetség gyökeres megújításának. Februárban megalapítottam a román Jeunesses Musicales szervezetet... Utolsó alapítványom a Román Mozart-Társaság, mely 1991 szeptemberében választott elnökévé.

Úgy tűnt, hogy nincs zenetudományos kutatómunka, mely fontosabb lenne a napi föladatnál: az egykor államosított-pártosított zeneélet életképes alternatívájaként működő civil zeneélet sejtjeinek kiépítésénél, szolgálatánál. „Kompenzáltam”? Azért lettem hirtelen oly tettvágyó, mert addig mint pártonkívüli és pap- fiú, sőt börtöntöltelék pap fia, hátrányos helyzetben voltam? Mert mindig csak az elvtársak jóindulatának és engedékenységének a függvényében ténykedhettem? Nem merülök le lelkem legmélyébe. Azt mondom, amit tudok magamról: bár ezer jelét észleltem annak, hogy túlbecsültem erőimet, s hogy nem aktivistának, menedzsernek születtem, bár csak igen keveseket tudtam szélesen szerteágazó szervezeti tevékenységeimben magammal ragadni, nem bántam meg választásomat. Munkaidőm nagyobb részét ma is közmunkákra költőm.

Mindezt azért kellett közbeszúrnom, hogy tiszta legyen: nemcsak azért közöltem oly keveset 1989 decembere óta, mert megcsappantak a kiadási lehetőségek. Keveset is írtam.

Hosszú távon a hazai kibontakozásban is bízom. Lesz még Romániában is jó közérzetünk. Mi, magyarok is beízesülünk a „viata romanescá”-ba, anélkül, hogy fenyegetetteknek éreznők magunkat, anélkül, hogy hagynék magunkat beolvasztani.

Külföld? Bevallom, kísért a gondolat, hogy német nyelvű szerzőként is maradandót mutassak fel. Ötven fölött voltam, amikor először szabadott az úgyneve12