Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - „A zenetörténetírás végső soron szeretet kérdése is...” (László Ferenc kolozsvári zenekutató válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)
kori Szenik-tanítvány van, akikre fölnézek: Pávai István és Szalay Zoltán. Bízzál emberismeretemben: hallasz még felőlük, olvasod remekműveiket! Ami a zenetudományt illeti, a következőket merem mondani. Először: legjobb írásaimat - Bach-, Mozart-, Schubert-, Liszt-, Brahms-esetta- nulmányaimat, akárcsak Bartók-, Enescu- és Kodály-dolgozataim nagyobbik részét — az alkalom szülte, nem előzetes feladatfelmérés. Fogadd el, hogy a zenetudomány is művészet, következésképpen mindenekelőtt ihlet, egyéni meglátás, ötlet dolga. (Nagyszerű a németek Einfall szava! A szótár szerint csak ötletet jelentene, de szószerintibb fordításban azt, hogy az ember „beleesik” valamibe: egy összefüggés felismerésébe, egy megvilágosulás fénykörébe, mondhatni: egy kegyelmi állapotba.) Fontos, hogy az ember zenéljen, foglalkozzék gyakorta a nagy művekkel — ez ma nálam már csak tanítás, hallgatás és olvasás, mivel 1971 óta nem hangversenyezem, el is adtam a fuvolámat —, és hogy közben odafigyeljen, gondolkozzék. Ha pedig odafigyelés közben felötlik valami, a meglátást (meghal- lást!) szívósan ki kell aknázni, következetesen tovább kell vinni, addig-addig kell munkálni, míg zenetudományos tanulság lesz belőle. Másodszor: igen, elismerem, az embernek vannak feladatai is. Kötelessége őket felismerni. Én — sajnos — csak most, a férfilét és az öregkor határán jöttem rá, mik lettek volna feladataim. Az erdélyi zenetörténet temérdek forrása feltáratlan! Egykori tanárom, Benkő András, és az ő tanára, Lakatos István írásait olvasva egyre-másra az tudatosul bennem, hogy — bár annyi mindent megírtak — még mindig mi mindent nem tudunk. Az erdélyi zenetörténet több száz (több, mint ezer? több ezer?) emléke feltáratlan. Ha ezt a drámai tényállást ezelőtt harminc évvel tudatosította volna bennem valaki! Legfiatalabb és egyetlen zenetörténészünk a hetvenet töltött Benkő András. Én a főiskola gyakorlati karán tanítok, kamarazenét, nekem nincs módom fiatal zenetörténészek nevelésére, kiképzésére. De iparkodom, hogy a nálam fiatalabbakat rávezessem arra, amire engem nem vezettek rá: a sajátos feladatok felismerésére. Ha gyéren is, de mutatkoznak „áldozataim”. Gemot Nussbáchert én indítottam el a Bakfark-kutatás útján — és újraírta-iratta a Bakfark-életrajzot. Elena Sorbánt én ébresztettem rá arra, hogy a honi gregorián emlékek kutatásával foglalkozva találhatna rá legjobb énjére — és már közreadta az 1507-es Vigíliáiét, az első erdélyi gregorián forráskiadványt. Másokat is csábítgatok. Úgy érzem, meg kell írnom Erdély rövid zenetörténetét. Nem úgy, ahogyan a Hronicul muzicii romanesti-ben van megírva, úgy sem, ahogyan Erdély zenei múltját a Magyarország zenetörténete taglalja, úgy sem, ahogyan honi német zenetörténészeink tekintenek vissza közös zenetörténeti kincseinkre. Jó magyarnak tartom magamat, román könyveim, tanulmányaim és cikkeim sem csak fordítások, hanem a román zenei szakírás részei, családi és baráti kapcsolataim révén németeinkkel is tudok egy húron pendülni, együttérezni, azonosulni. Alkatilag tehát alkalmas volnék a feladatra. Persze, sajnos, csak az eddig feltárt tények alapján tudhatnám megírni. Forráskutatásra már nincs időm. Más vonatkozásban kötelességemnek tartom annak a román nyelvű Bartók- könyvnek a megjelentetését, amelyben a Bartók-életrajz és a honi — bánsági, erdélyi és bukaresti — zenetörténet minden érintkezési pontját leírtam. (Soros?) [I. M.] - A zeneélet újra- (át-) szerveződése nem veti-e hátra a tudományos műhelymunkát1? A pártállami atyáskodó rendszer csődjével együtt járt ott is a kiadók problémáinak növekedése. Nem szűkítette-e be ez a tény a publikációs lehetőségeket? Van-e valamilyen hazai (és külföldi) remény az áldatlan állapot felszámolására? 71
