Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - A. Gergely András: Szebb, ami kicsi? (Poliszok, helyi társadalmak és etnikumok)
volt, ez pedig életmódszervező, szabadságkorlátozó, közösségalakító, szuverenitáscsökkentő hatásával korlátja volt minden személyi (alanyi) jognak. Minden organikus közösség, minden etnikai vagy lokális csoport vérségi vagy térségi szemlélet alapján definiálja önmagát, s nevezi meg hagyománytiszteletét, éli át identitástudatát, s ugyancsak helyi dimenziók szerint alakítja ki morális, munkamegosztási, interperszonális és egyéb törvényeit. A „milieu local”, az elsődleges közösség és az életmódközösség azonban csupán szervezeti formája a makro társadalomnak. A helyi társadalom, a mindenkori kisebbség csakis akkor szorul rá, hogy megkülönböztesse magát, ha érzékeli, hogy őt megkülönböztetik. Ez természetes kulturális relativizmus következménye, s befolyásolja a lokális szféra viszonyát a fennálló társadalmi, politikai, uralmi viszonyokhoz. A helyi társadalmak önképe ezért nemegyszer mint a fennállóval szembeszálló, opponáló öntudat jelenik meg. Ilyen ellentétviszonyt azonban semmiféle hierarchikus társadalmi modell nem tud toleránsán elviselni, ezért alkalmi érdekfolyamatok szabályozásával minduntalan korlátozni törekszik a helyi társadalmakat. Az archaikus faluközösségtől a „posztmodem” társadalomig minden korszakban és minden világtájon kimutatható a jogi, igazgatási, politikai vagy gazdasági korlátozás, érdekbefolyásolás, amely a központi(bb) hatalomtól a helyi(bb) hatalmak és közösségek felé irányul. A nyolcvanas években világszerte népszerűvé vált Schumacher tétele, mely szerint „szép, ami kicsi”. Ez a totalizálódással szembeni ellenérzést tükröző felfogás a lokalitásokban vélte fölfedezni a természetes és szerves közösségek fontos szerepét, illetve a makroszférával szemben a mikro-miliő pártolásában látta a szerves fejlődés lehetőségét. Kérdés persze, érvényes-e minálunk is a Nyugat élménye, az antitotalitárius közérzet szétterjedése, az „Új Európán” belüli mikrozónák őszinte áhítása? A kisebbségi és az etnikai gondok persze nem egyformán terhelik mondjuk Namíbia, Kuba vagy Jugoszlávia kormányait és népeit. Olyannyira nem, hogy a nemzetközi szervezetek számos soknemzetiségű ázsiai vagy soktörzsű afrikai országot nem is tekintenek etnikailag problematikus vidéknek, mindaddig, amíg valóban problémává nem válnak. Az olvasó itt elég, ha fölidézi magában az elmúlt évtizedek helyi konfliktusai közül az arab országok ellenségeskedéseit, a zsidó-palesztin háborúskodást, Irán polgárháborúit, a bolgár-török határviszályt, a koszovói albánok konfliktusait, a nyugat-európai szeparatizmusok robbanásait Írországban, Franciaországban és Spanyolországban. Etnikum és nemzet, polisz és história Napjaink Kelet-Európájának egyik legerősebb törekvése, hogy fölzárkózzon Nyugathoz, elérje a nyugati gazdagság és gazdaság kívánatos szintjét, az élet minőségét és a jövő reményeit is vonzó magasságba emelje. Az európai Kelet és Nyugat pedig talán sohasem volt még ilyen távol egymástól. S a földrajzi-történeti távolság puszta említése azt juttatja eszünkbe, mily régóta van etnikai kisebbség Európában: az ember azt hinné, hogy a nemzetiség fogalma a 19. századi függetlenségi harcok nyomán, a népfelszabadítás lázában keletkezett, s arra szolgált, hogy öntudati, származásfolytonossági alapon megkülönböztethesse magát minden kisebbségi polgár. A politikai nemzetfogalom és a nemzeti tudat előzményei a nemzetiségi csoporttudatban és a politikai gondolkodásban láthatóan a 18—19. században kaptak határozott (standardizált) jelentést. Azóta a ,nemzet’ társadalmi, politikai és kul65
