Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - A. Gergely András: Szebb, ami kicsi? (Poliszok, helyi társadalmak és etnikumok)
turális értéktartalmak hordozója, sőt összegzője lett. A nemzeti szuverenitás és a nemzeti társadalom fogalmát azonban jó ezredévvel megelőzte annak az integrációnak megjelenése, amely a nemzetiségi csoporttudat jelenségén alapult. A törzsi vagy prefeudális-barbár etnoszociológiai egységek presztízse, szereptudata, önképe, sőt olykor elhivatottsága is megvolt már azelőtt, hogy a középkorban a nemzeti csoportok egységre léptek volna a rendi és politikai érdekekkel. A középkorban a nyelvi-kulturális szféra és a társadalmi integrációs képletek, a „gentes” és „nationes” csoportok felbomlása után lehetővé vált a territoriális szférák kialakulása. A nemzetiségekből a kialakult feudalizmus nyomán, az újkor századaiban lettek a franciák, a spanyolok, az olaszok, a németek és az angolok. A nyugati fejlődéstől azonban eltér a keleti és az északi régió megkésett fölzárkózása: a csehek, a lengyelek, a magyarok, a dánok, a svédek vagy a norvégek archaikusabb, organikusabb prefeudális-barbár struktúrából jöttek, de a szimbolikus eredetközösség, a régi törvény és a szokáshagyományban átörökített jogrend náluk éppoly integrált és egységes volt, mint a nyugati népeké. A 11—13. században viszont a keresztény-feudális tudatvilág, amely a „gentilis” etnikai tudattal gyökeresen ellentétes minőségű és kategóriarendszerű volt, széttagolta, lerombolta ezt az immanens rendszert, s a „barbár mi-tudat” elhomályosítására, betiltására, büntetésére törekedve hozzájárult a hagyományközösségek (fiktív származási és vérközösségek) széteséséhez. A nemzetiségi tradícióközösség, a szimbolikus összetartozástudat és a nyelv et- nikus elemeinek politikai alárendelése azonban a mi régiónkban sem lehetet totális. A klan-ok, a nemzetségcsoportok politikai tudata, a csoportlojalitás és az etnikai egzisztencia hagyománya megmaradt az eredettudat szuverén szintjén. A kultikus tradíciókban, a családszerkezeti sajátosságokban, a nyelvben, a települési szokásokban és az etnikai szimbólumokban szinte mindmáig kimutatható a kontinuitás. Az etnikai folyamatoknak csupán kerete és külső föltétele a politikai szervezet és az uralmi gyakorlat - de nem lényegi meghatározója. Még azok az etnikai csoportok is őrzik származástudatuk és etnikus-szubkulturális jegyeik bizonyos hányadát, amelyek a vérségi és társadalmi integrációban elveszítették homogén egységüket. A nomád despotikus rendszerek éppúgy nem tudták alattvalói egységgé kovácsolni a leigázott etnikumokat, ahogy a modem, huszadik századi államok és poliszok sem képesek erre. Mindazonáltal máig rejtélyes maradt, miként tudja az etnoszféra megszervezni önvédelmét a mesterséges politikai-hatalmi integrációk ellen. Az ősi eredetközösség hite (amely az etnikai tudatot fenntarthatta), megmaradt Európa népvándorláskori története idején, amikor a ,gentilis’ csoporttudattal már nem, a nemzeti tudattal pedig még nem lehetett számolni. S nagyon jellemző, hogy az európai nemzetiségek feltűnése előtti évszázadokban (a 8—13. században) földrészünkön sok száz kis „tartományi nemzetiség” alakult ki, s e tagoltság szinte mindmáig független maradt a birodalmak és országok határaitól, uralkodóitól, felekezeti, társadalmi és politikai szerkezetétől. Annál is inkább érdekes ez az archaikus nemzetiségi tagoltság, mert a 19. században, midőn a gyarmatbirodalmak újrarendeződése szinte átstrukturálta Európa hatalmi-uralmi térképét, megjelent a szaktudományok fogalomtárában a polisz-politika mellett az etnopolitika, mint a nagyhatalmi fennsőbbségtudat és a romantikus nemzettudat eszköze. A törzsi és a nemzetiségi struktúrák közé már a nyugat-európai történeti fejlődés is éles és félreérthetetlen cezúrát vont. Az etnoszociológiai ,mi’-tudat sajátos formáiról a számos etnikumot nemzetté integráló politikai gondolkodás sokáig nem óhajtott tudomást venni. A nagy népalakulatok politikai és szociális szervezetét egységes népképletként próbálta kezelni a leg66