Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
Tényként írod le, mint „történész”, aki megbízható adatok alapján megfejtett egy történeti jelenséget, hogy én az ötvenes években fondorlattal stb. színházvezetői gyeplőhöz igyekeztem jutni. Sajnos, túlbecsülsz. Hívő kommunista éveimben nem fondorkodtam én, és nem is akartam igazgató lenni. Ezt még akkor se vállalhatom, ha egy ilyen titkos cél (ha helyesen értelmezem cikkedet) bizonyos értelemben politikusi hülyeségeim mentsége lehetne. Egy időben valami teljesen értelmetlen, sefülesefarka cselszövésben talán felhasználtak, azt hiszem, a nagy semmire, valahol valakik keverték valamiért a dolgokat Major Tamás körül, kinyírták volna, de nem sikerült valamiért, talán Révai Józsefnek volt több esze, szóval: mit tudom én? (Elképesztő, hogy mennyire semmi volt és semmivé lett az egész, micsoda tébolyda!) Emlékeztetlek: a fasizmusból jöttünk! És az antivilág, ahogy én, benne élvén, láttam, bizony nem olyan volt, amilyennek mostanában akarjak elhitetni velünk. Ganyé egy világ volt az is, undorító, álszent, barbár, elmaradott, korlátolt és nevetséges, 1944 előtt az élet éppúgy csak csalódást okozott egy jószándékú fiatalembernek, mint a későbbi évtizedek és a ma. Szerettem volna hinni egy szép új világ eljövetelében. De a mítoszok malaclopója alatt mindig ott vihognak a hazugságok. Békénk már első pillanatában éppúgy fertőzött volt hazugsággal és hamis pátosszal, mint a háborúnk. (Olvassátok a negyvenes évek lelkes francia költészetét!) Én a magam részéről elfelejtettem, ami akkor történt. Ez nem jelenti azt, hogy „megbocsátottam” magamnak. Vagy akár az ellenem vétőknek. Az ilyesmit nem lehet megbocsátani, nem lehet „elintézni”, ez elintézhetetlen. Csak elfelejteni lehet. Nos, őszinte leszek: én elfelejtettem. Mellesleg, hogy tanár lehessek a főiskolán, ezt egyszer a hatvanas évek vége felé kértem is az akkori miniszterhelyettestől vagy államtitkártól, nem tudom, akkor éppen mi volt a címe. Kérésemre választ se kaptam. Szerencsére. Ha akkor befogadnak a Főiskolára, talán konszolidálódom, talán sose kerülök le Kecskemétre. Kár lett volna. A nyolcvanas évek végén egyébként Kazimir Károly hívott a főiskoláira, néhányszor részt is vettem Horvai Pista és Kapás Géza óráin, de hamarosan rájöttem, hogy nem lehetek tanár, mert nincs kedvem hozzá! Azt is mondhatnám, hisz ez is igaz, hogy lusta vagyok a tanításhoz. Rájöttem, hogy nem vagyok tanárnak való. Nem érdekelnek eléggé a növendékek, jobban érdekel maga a „dolog”, mint a pedagógia. Ma divatos az alkalmassági vizsgálat. Ezt én önmagámon elvégeztem az ötvenes évek második felében. Azóta konzekvensen ragaszkodtam döntésemhez: soha többé nem engedem, hogy a legkisebb hatalom kerüljön a kezembe, nem tesz jót a karakteremnek. Azért nem lettem igazgató, azért nem akartam igazgató lenni, mert ösztönösen éreztem, hogy mint igazgató elveszteném minden olyan tulajdonságomat, amiért tépi. alkalmasnak találnál erre a posztra. 56 után úgy döntöttem, hogy bebizonyítom „nekik”, pártállás nélkül, hogy „megérdemeltem a Kossuth-díjat”, de azt is mondhatom: megpróbálok ezentúl „két szék között a pad alatt” is létezni, vagy azt is mondhatom: megmutatom, hogy át lehet törtei a „piaifont”, amelynek áttörhetetlenségéről annyi okos meg akart győzni stb. Úgy döntöttem, hogy szuverén leszek. Hadd idézzem most 1972-ben megjelent könyvemből „Borisz” barátom szavait: „...nos, én közösségi ember vagyok, valóban szünet nélkül érzem a felelősséget az emberekért... de a vietnami háborúról csak azt tudom, amit mindenki tud, az a véleményem, ami bármelyik járókelőnek a körúton... Nem tudok többet tenni Vietnamért, mint az a nő, akinek fejére zuhan a bomba... amikor a kínai események elkezdődtek, hivatalomban nyíltan kimondtam, hogy ez felháborító disznóság. Sandán néztek rám... nem tudták, mi legyen a véleményük a dologról. Lehet, hogy holnap majd aláíratnak velem egy ívet, hogy elítélem Maót. Ha ezt az ívet aláírom, nem sokat jelent majd, semmit. De amikor ők még nem tudták, hogy mit gondoljanak, és én szemükbe mondtam, amit gon43
