Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
doltam, akkor legalább ráébresztettem őket, hogy gondolkozásuk és meggyőződésük milyen bizonytalan és gyáva... Gondolom, hátasak voltak érte. Ezt tehetem én a kínai ügyben... mostanában vettem észre, hogyan kerestem és találtam meg néha verseimben, anélkül, hogy tudtam volna, a labirintus bizonyos elemeit... ha nem a magam útját járom, sose jutok el a labirintusig... én mindig bizonyos ösztönnel találom meg az utat, ki a tömegből, egy mozi előcsarnokából mindig én jutok ki először..., de aztán kinyitom az üvegajtó másik szárnyát is, hogy a többi is hamarabb kijusson..., ha valaki nem politikus, mi mást tehet a közösségért?” Én úgy látom, sajnos, hogy a század legprofétikusabb, legokosabb politikai verseit nem Ady, nem is József Attila írta, hanem Babits. MGP! egyszer írtál egy ironikusan szellemes cikket Latinovitsról, Darvasról, Kálmán Gyuriról meg rólam, mint „hősökről”. Ez persze érdekes téma. De talán írhattál volna „szépfiúkról” is, elvégre Clark Gable, Humphry Bogart, Marlon Brando (és ne feledjük el a francia angyalt, a francia színművészet különleges múzsáját és alkotóját, mert ő az volt, mindkettő egyszerre, valami, ami azóta elhalványult az amerikánizmusban, a francia romantika és lélek, a francia szerelem, az eltűnt birtok, Saint Exupery gyönyörű világának alakja, képviselője, halottja: Gerard Philippe) de hisz van itt magyar is: Jávor Pál (!), sőt, Rádai Imre, még őt is ide kell sorolni, akik „azokat” a szerepeket játszották, aztán fura tudomásul venni, hogy a szerepek sorssá állnak össze, a hősszínész hősi sorsa nevet- nivaló, persze, MGP, kár, hogy nem emlékszel ilyenkor, hogy a te cikked előtt vagy húsz évvel leírtam én is: „Igazi Clark Gable nincs...” Nem értek egyet azzal, hogy a művésztől, no pláne a színésztől magánéletében különleges morális helytállást követelnek. Az egyik dolga éppen az, hogy átlásson a hősökön. Persze ehhez is kell bizonyos hősiesség, néha nem is kevés. Tudod, moziban nőttem fel, szerettem volna olyan lenni, mint a cowboyok, én nem moziszínész szerettem volna lenni, hanem Tom Mix, csakhát a lelkem mélyén tudtam, hogy ha kínoznak, az első pofon után, ettől féltem, mindent elárulnék, a saját anyámat is. Életemet eladhatnám úgy is, mint egy hős életét, de humorérzékem akadályoz az ilyen üzletekben. Inkább svejki élet volt ez. Pl. a háború alatt felléptem a vasasoknál, a Vigadóban stb., a sokat emlegetett ellenálló esteken stb., a nyilas lapok időnként lezsidóztak — tehát hős voltam „balról”. A fronton viszont „hős” voltam jobbról, soronkívül fel is terjesztettek — német Vaskeresztre! Sürgősen átszöktem a szlovák partizánokhoz, elvégre mégiscsak rühelltem volna, ha német vaskeresztet kapok, mialatt egyik nagyanyám és kedves rokonaim éppen koncentrációs táborban szolgálták Németországot. Megint balról... De mondhatnám így is: felléptem a vasasoknál, meg Hont Ferinél, mert a Nemzeti Színházból egy hónap után kirúgtak, származásom miatt, és különben is nagyon keveset tudtam arról, hogy pl. a kommunistákat és baloldaliakat meg szokták verni. A fronton azért lőttem a szovjet tankokat, mert ha nem lövök rájuk, ott helyben megdög- lök. A partizánokhoz pedig azért szöktem át, mert elegem volt a háborúból, amelyről tudtam, hogy elveszett. Na jó, ha már meg kell dögleni, dögöljek meg ott, ahol hiszek valamiben... Egész hősi történetemet előadhatnám tehát úgy is, hogy folyton menekültem, és gyáva voltam. Ha csak öt percig hősként tüntetném fel magam, vagy halálra röhögném magam vagy föld alá süllyednék szégyenemben. Valószínűleg nagyon gyáva se voltam, nem tudom. Hol ilyen, hol olyan. Egyszerre mindkettő. Az ördög ismeri ki magát saját tettei motívumai közt. Bármilyen hazugság gusztustalan lenne, ráadásul olyan hamissá tenné az életemet, hogy kín lenne elviselni. Ha az ember hazudni kezd, szünet nélkül el akarja felejteni, amit csinál és csinált, rémes álom ez, jobb, ha az ember úgy keresi a válaszokat, a megoldásokat saját élete dolgaiban is, mint egy-egy felállítandó képlet megoldásait. 44
