Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Nagy László: Himnusz minden időben (Domokos Mátyás sorozata)
Ad életet a nemlét, nevel, mint egyetlenjét erős csont-almamáter. S kitűnik származásom, e láthatatlan kráter fölött ha virágzóm. Végül ebben a kötetben volt először olvasható a Menyegző című nagy kompozíció, „újabb költészetünknek talán legnagyobb hatású verse”, ahogyan a költő egyik hű kritikusa, Kiss Ferenc jellemezte a Menyegző-1. Ez a vers viszont eredetileg nem volt benne a kéziratban. De tudtunk róla, mert Nagy László a kézirat benyújtásakor jelezte, hogy szeretne még elhelyezni benne egy nagyobb kompozíciót, amennyiben „elkészül vele”. A valóságban azonban a Menyegző már 1964-ben készen volt, ahogyan Görömbei András monográfiájában olvasható, de a költő féltette az illetéktelen hivatalos tekintetektől, nehogy kiparancsolják, tudomást szerezve idő előtt róla, a kötetből, erkölcsi üzenete miatt: A Menyegzőről Pár évvel ezelőtt a bolgár tenger Neszebár nevű szigetén, a szabad ég alatt láttam egy lakodalom kezdetét. Állt az új pár a sziget csücskén, szólt a zene, ivott a násznép, koccintott a fényképezőgépes külföldi turistákkal. Folyt az ünnepi ceremónia. De ez nagyon sokáig tartott. Úgy éreztem, a két fiatal egybekelése csupán merő ürügy a huzamos dáridózásra. Nekik csak várniok lehetett, csak álltak szoborszerűen, fájdalmasan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását. Én nem bírtam idegekkel az ő mozdulatlanságukat, és továbbmentem. Vittem a látványt, ami verssé kezdett fo- gamzani bennem. Itthon az első pár sor után nem tudtam folytatni az írást. Később merészen azt gondoltam, a látványnak jelképi erőt adok, vagyis szimbólummá emelem. A mindenkori ifjúságról írok, az ifjúságról, mely a jövőt jelenti, új, emberibb ideák diadaláról s arról, hogy ezt a diadalt mennyire hátráltatni tudja a megcsontosodott maradiság. És eszembe jutott saját, nem éppen ragyogó ifjúságom is, az ötvenes évek elejéről. Ezért a vers elhagyta az élmény kereteit, nem lett belőle úti beszámoló... hanem, szeretném azt hinni: egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre. A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom Önöknek, s a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: Írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért. * Amit már nyilván elfeledtünk: 1965-ben robbant ki, s zajlott hónapokon át az úgynevezett „életmód-vita”. A „fridzsider-szocializmus” kísértete járta be folytonosan a magyar publicisztikát. Nagy László ezért úgy akarta tálalni a Menyegző-t, hogy az visszavonhatatlan, helyesebben: visszavonathatatlan legyen. Ennek érdekében „összeesküdött” Kőszeg Ferenccel, aki akkoriban a Szépirodalmi Könyvkiadó propagandistája volt, és a kiadó élő, hangos újságjának: a „Szépirodalmi Figyelődnek a szerkesztője, az akkoriban virágkorát élő Egyetemi Színpadon, ahol aztán, a kézirat nyomdába adása előtti utolsó pillanatban, egy hosszú-hosszú irodalmi műsor legvégén elhangzott a Menyegző, Berek Kati frenetikus hatású előadásában. Szűnni nem akaró vastaps jutalmazta a kívülről előadott produkciót, amit aztán meg is kellett ismételni. Berek Katiról írta később a költő, hogy „azon kevesek közül való, akik a 98
