Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Nagy László: Himnusz minden időben (Domokos Mátyás sorozata)

költészet igehirdetését, mint küldetést vállalták, művelődési és nemzeti ügynek tekintik, s már sok-sokezer hallgatót, érdeklődőt nyertek meg a magyar versnek.”

A Menyegző persze bonyolultabb és tragikusabb dilemmából táplálkozik, mint a hatvanas évek közepének „életmód-vitája”. Nem erkölcsnemesítő célzatú tanköltemény („erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok”, nyilatkozta éppen akkoriban a költő); az egymással szembefeszülő idea és realitás életdrámája izzik benne. Elutasítja persze azt a magatartást, amely nem építi, nem teremti tovább az életet, hanem folzabálja, de ezt annak a tudatában teszi, hogy a versbeli orgiában egy történelmi éhség csillapításának az esztelenné torzult vágya is benne van, emberhez méltatlan formában. „Mert bennem az éhség ezeréves” - vallja meg ugyanennek a kötetnek egy másik versében; s a feledhetetlen Móricz-novella, az Egyszer jóllakni grófi cselédjének, Kis Jánosnak az indulata is eszünkbe kell, hogy jusson, ebben a vonatkozásban. („Ma kiesszük a gróf urat a vagyonából... Mert étvágyunk az van. De olyan étvágyunk, hogy képesek volnánk megenni az egész határt, földestül, mint a giliszta.”) — De Nagy László már egy újabb, s keserű történelmi tapasztalat birtokában azt is tudja, hogy ez a zabálás, ez az orgia — 1956 októbere után - Júdáspénzből történik.

A Himnusz minden időben, s kivált a Menyegző rendkívüli költői jelentőségének hatása mutatkozik meg fonák módon abban is, ahogyan a kritika szemforgató módon hallgatott róla. ,A kritika, úgy tetszik, mostanában különösen óvatos — állapította meg a Kortárs 1965. októberi számában az új Nagy László-könyv kritikájában Czine Mihály. — Nagy Lászlóról is nagyokat hallgat.” - Hallgatott bizony. (S a kötet nagy költői eredményeit méltató kritikájában Czine Mihály se tesz külön említést a Menyegző-ről.) S ha nem hallgatott, akkor olyan módon tárgyalta, mint az Élet és Irodalom vezérkritikusa; hat másik költő könyvével együtt, eljelentéktelenítve, nyúlfarknyi terjedelemben, 1965 szeptemberében. Igaz, tisztesség ne essék szólván, agyba-fobe dicsérte, de ha komolyan gondolta, amit írt, hogy például: „most lett igazán nagy költő, legnagyobbjaink egyike. Az új kötet: remekművek foglalata... Költészetéhez csak világirodalmi mérték illik” - akkor ugyan nem érdemelt volna a „világirodalmi mértékkel” mérendő költő egy külön kritikát, amely csak róla s nyolc esztendős szünet után végre megjelent könyvéről szól? Ugyanúgy, mint - mondjuk - Hajnal Gábor, Simon Lajos, Földeák János, Hollós Korvin Lajos vagy Keszthelyi Zoltán - ugyanennek a lapnak a hasábjain, ugyanebben az esztendőben?

99