Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Nagy László: Himnusz minden időben (Domokos Mátyás sorozata)
képeivel hökkentette meg a véleményezőt: „Vicsorít vágó- / hídra a kanca. / Égen és földön / rokonaink arca, / holtak és elevenek / néznek a tavaszra. // Arcukat gyötrelem / széjjel ne szedje, / mikor a földek / forradnak egybe, / ha a csillag foga között / őrlődik a mesgye!” Ámde mind a két vers bennemaradt a kéziratban, s olvasható is a kötetben. Kihagyattak viszont Nagy Lászlóval két másik verset, amelyekben ’56 forradalmának hőseiért és áldozataiért „szól a harang”, s amelyek arról tanúskodnak, hogy Nagy László tudatában és költői ihletében ’56 forradalmas halottai összeforrtak a nagy művész-elődök — Csontváry, Bartók, József Attila - szenvedélyesen vállalt példájával; hogy ezek a halottak - akár díszsírhelyeken nyugszanak a Kerepesi temetőben, akár jeltelen-gazos tömegsírokban - egyformán erőt és tartást adnak a túlélő költőnek. Kodály szavával: „élni segítenek.” Semmi fenség Lakkozva csicsásra és émelyítőn ez a gyászkocsi fényes reggel itt vonul el az orrom előtt üvegfalaival átlátszóan át a zsivalyon. Semmi fenség közönyösen a kocsis dohányzik, cammogva két fekete heréit ló zablájáról zöld habot ejt, farából zöld labodát, baromi üdvözlet a parolátoknak, templomnak, pultnak. Itt vonul el üvegfalaival átlátszóan ez a fekete kamera s fölvesz minden elevent, megrakodik rózsával, tökkel, gerincekkel, úgy döcög tenger-sok inggel, rémlik: mi már nem jutunk haza soha, elkapott minket a jelenés, tengelyére csavarva a távot a temető meg a város között. Kitűnik származásom A vértanúk vajúdva, magukból dögönyözve uszítanak élni újra. Húsukból erjedett lángot, kéklő lidérc-kelengyét adnak, pólyát meg pántot. 97
