Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Nagy László: Himnusz minden időben (Domokos Mátyás sorozata)
tózkodnak minden olyan mű megjelentetésétől, ami megzavarná az ünnepi év hangulatát, légkörét...” S hogy Nagy László nem ok nélkül szorongott, hogy új könyve kézirata esetleg „ünneprontónak” minősül, hiszen olyan versek szerepeltek benne, mint A város címere például, amelyben „szőrgatyás lábain óriás / görkorcsolyáit előrerúgva / leszáll a városba... eljön a fekete katona” - félreérthetetlen utalással 1956. november 4- ére, a szovjet katonai intervencióra, amikor „végzetes vízszintesekkel / elkészül a város címere újra.” A tájékozottabb versolvasók számára ismét csak félreérthetetlen célzás ez a kép a város „testvéri tankok” által feltépett utcáin szanaszéjjel heverő halottakra, mert a „végzetes vízszintes” hasonlata Nagy Lászlónak oly fontos József Attila Kosztolányit sirató versére megy vissza. („Mint gondolatjel, vízszintes a tested”, írta József Attila a halott Kosztolányiról.) A kötet verseinek zömét a költő baráti szívességéből már korábban olvashattam: mint könyvének kiadói szerkesztője, „hivatalosan”, már csak azután, hogy a kéziratból egy ideológus-szakértő kritikus is véleményt mondott: Lektori jelentés Nagy László: Himnusz minden időben című kötetéről Részlet Egyetlen támadható és gyenge pontja Nagy László világképének: a romantika (mely néhol szecesszióvá laposodik). Pusztulás-, szorongáslíra az övé, tele tiszta és nemes erkölcsi felháborodással, bibliai átokkal; de a valóságos társadalmi koordinátákon kívül, vagy annyira közvetett érintkezésben, hogy szinte alig vesszük észre. Nem lehet tudni, hogy az egész létre dühös-e, vagy a meghatározott jelenlegi világra, esetleg mind a kettőre; s hogy mennyiben jogos a kétféle düh összemosása, hol „nagyol” és hol igazságos. A divatos ebben a költészetben az uralkodó halál-motívum, de csak annyiban, amennyiben túlzásokra ragadtatja a költőt: de Nagy László érezhetően rosszul viseli el saját poézisének a filozófiáját, vergődik benne, kiutat keres belőle; s ha ez a kötet drámai, akkor elsősorban ezért az. A kor, amelyben élünk, olyan őszinte, nyers és kegyetlen hangot követel, amilyen az övé, s első sorban az a félreérthetetlen komolyság, tisztesség, önmarcangoló őszinteség a tanulságos, ami a kötet minden sorából árad. Világképe torz, egyoldalú, például József Attila harmonikusabb és nagyobb kohéziójú világképéhez képest; de ez nem jelenti még, hogy költői igazsága nincsen... a ki-nem-adás gondolata föl sem merülhet: a költemények vitathatatlanul a mai magyar líra legjobb szintjén foglalnak helyet, s nem lenne jogunk értékeket elzárva tartani; romboló, bomlasztó konzekvenciák levonására ez a kötet igazán csak annak nyújt alkalmat, akinél úgyis mindegy... ... a Rokonaink arca című költemény a kötet egyetlen „direkt” verse, és nem a legjobbak közül való. Ezért azt javasolnám, hogy meg kellene kérni a költőt, ezt a versét - éppen a konstruálható félremagyarázások miatt - tegye el egy későbbi alkalomra, de ne ebben a kötetben adja közzé. Végezetül azt gondolom, hogy a Bartók és a ragadozók című írást, kizárólag esztétitikai okokból hagyják el. Annyira kirí a kötet egészének ritmusaiból, annyira más, annyira idegen anyag. Budapest, 1964. december 12. Ez a nem rosszindulatú, s a kézirat kiadását segítő szándékkal véleményező lektori jelentés két verset javasolt kihagyásra; az egyikük a Bartók és a ragadozók azóta antológia-darabbá vált. A másik, a Rokonaink arca a téeszesítés második erőszakhullámát megjelenítő, plasztikus és éppenséggel félremagyarázhatatlan 96
