Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Fehér Ferenc: Fazekasok
fazekaslegény Neveszinyébe. De hát ez rég vét, édes öcsém. Vagy hogy is mongyam magának... „Csinátam fekete korsókat, akit senki nem csinál...” ... Még azt is el akarom mondani, a katanaságná, hogy jártam. Elsőbb ezt elmesélem. Egy bánáti gyerek vét a majorná poszilni. Hát ojan csicskás. Ez bent dolgozott a kaszárnyába. Nem is. A majorná. Mer Nyeveszinyébe csak egy batalion vét. Most nem is tudom. Elég az szóvá, ez vót a főnökünk, az a major. Én meg eweja kolégám- ma jóba vótam. Aszongya eccé, te Répási komám, jó munka vár rád. Kájhát kő csináld a zőrnagyná. Bemegyek én hozzájuk, a milosztíváhó egyenessen, s ott látom a kájhát, erre mondom a naccságának, milosztíva, já tyu to vám náprátivi... Mert hát látom a kályhán, hogy rossz. Amá velá szinko ál bi ti to znás? Még hogy értek-e hozzá? Pa reko to szám já májsztor!... Szót a majornak. Nem mondok mást, édes öcsém, kaptam hétnapi szabaccságot, a szerszámé hazagyünni. Hát ez hogy mongyam, boldogság. Meg is csinátam. Aztán mindennap be vót szabad menni a majorhó, mer én nagy svarckinder vagyok. Lássa eztet a kést a tenyerembe? Nyitott a tenyerem ugye? Mégis odaragad hozzá a kés! Húzza ki! Húzza! Hát ijen svarckinder vagyok. Szerencsegyerek. Ászt akarom magának mondani, megcsinátam a kájhát, minden este vót bemenetelem a városba. Kilenckó, amikó szót a trubács, hát akkó ementünk alunni. Ment mindenki a saját ágyára. Tuggya, a katanaságná nagyon jó dogom vót. Sajnátam, hogy haza kő gyünni. No, akkó hazagyüttem. Eszéken elmentem egy mesterhő. Hogy hányba lehetett? Huszonháromba, mikó a Petar kiráj született. Mer akkó kaptunk fél liter bort meg pecsenyét. A kaszárnyába. De lehet, hogy már huszonnégy vót, mire hazakerűtem. Ott, Eszéken csak egy hónapig dógoztam. A mester így könyörgött, hogy gyűjjek. De én akkó má Zombor felé vettem a zirányt, merd ott három évig dógoztam azelőtt. Jelentkeztem a Snúr bácsinál. Snúr Mátyásná. Mondom, hogy itthun vagyok. Aszongya, rögtön gyere el. Emez meg nem akart elengenni. De hát a Snúmá dógoztam azelőtt három évig. Azt megelőzőjen, mikó megnősűtem, akkó lementem Vukovár- ra. Tél közepin. Mer olyan furcsa apósom vót, anyósom vót, hogy fólrótták, hogy munka nélkül vagyok, meg nem-tudom-mi... s akkó bánatomba elmentem Vukovár- ra. De csak úgy találomra. Ijen szemű hó esett. Este értem oda. Hát most hova mennyek? Merd még akkó nem vót hejem. Bementem az állomáskertbe és ott akkó hát elhúzóttam a kájha mögé, mer este bezárták az ajtót. Én meg fáztam. Hova mennyek? Nem tuttam hova menni. Karácsony előtt. Mer ezek a zapósomék ojan furcsák vótak! Ez így igaz. És hát behúzóttam a kájha mögé. Bezárták az ajtót, én meg ott marattam. Fáztam. Tél vót. Ekkora hó esett, mint a krajcárok, mint a fillérek. Hát. Reggel foketem, megyek a váróteremen, rugdosok egy papírt. Állandóan rugdosom. Má virratt, hát eccé látom, hogy egy ötvendináros. Az a nagy ötvendiná- ros. Emlékszik? Nem emlékszik. Egy ötvendináros vót. Hűj! Sok péz vót az akkó. Nagyon sok pénz. Úgy megörűtem! Má nem is fáztam. Megyek én a vukovári mesterhő. Ott nem vót több, csak húsz segéd. Mondom neki, majsztore, jászám doso kod vász, poszo trázsim... mármint hogy mijáratba vagyok. Kázse ne trebá mi, kázse, imám dvádeszet kálfu, kázse, a rigyu szám pordáo, ne trebá mi momák. Reko já szám loncsár! Sájbás! Mer én korongos vagyok. És kájhás. Ahá, aszongya, to mi trebá. Hát akkó attak helet. Bocsánat, le a kalap előttük... vacsorát... mindent szépen. Szép ágyat is kaptam. Mire főkelt a mesterem, én megcsinátam két ilyen nagy virágcserepet. Tuggya? Két virágcserepet. Egyformát. Az nem kis dolog. A zújvidéki83
