Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Fehér Ferenc: Fazekasok
ek, meg akik most vannak fazekasok, sok mindenér idekűdik hozzám a zembereket. Még máma is. Igaz, anya? Tudod te! Tudod, miké Újvidékrű itt vótak? Kértem ötven dinárt, aszongya itt van száz dinár. Nem tóm, kijazaz ember. Máj még mutatok magának ijeneket. Anya, hoz ki azt a tálat. No, jól van, máj aztán megnézzük. Mesélem tovább. Vukováron? Csak tizenkét évig dógoztam. Egyhúzomba. Lássa, má a mester nevit elfelejtettem. Vilhem, Vilhem. No, mindegy. Azt akarom magának mondani: én meg ű égettünk, mázoltunk, égettünk, mázoltunk... ott megvótak a zoxidok- nak a neveji. Észt én má tuttam, mer én ahun dógoztam, ahun mindent köllött dógozni. Én égettem, mikó meggyútottuk este, éjfélig, egy óráig, két óráig, ahogy gyütt... Akkó ő gyütt, akkó ű átvette, én meg lefeküttem. Noakkó nappa estig köllött még égetni., estig még köllött égetni, akkó ű tett eccé a tűzre, én tettem, hogy gyütt, ugye, de hát legtöbbet én tettem, mert tuggya, hogy a mester mijen. Harmincnégybe hazagyüttem Bezdánba, vettem egy kis házat, mer annyi pénzt spóroltam. Ott kint a falu szélin vettem egy házat. Akkó csináltam fekete kórsókat, akit senki sem csinál! Virágcserepeket. Akkó így lassan kezdtem. Akkó gyütt a hatóság, hogy a zipart váccsam ki. A zipartestületbű. Noakkó kivátottam, azt a házat elattam, ezt megvettem. Vót egy mesterem, a Parcsetics Józsi bácsi. Akkó awa ekeztünk dógozni. Abbaja a zidőbe, ahogy ű parancsot, én úgy dógoztam. Itt, itt, Bezdánba. Három kemencém vót. És ment is. Hetvenegybe hattam abba. Amiúta megkaptam a nyugdíjat. Csak kevés nyugdíjat kapok. Assajnálom. Valamiké mindenféle fazekasság ment. A tányérbul kétszáz darabot csinátunk naponta. Száz köcsögöt naponta. Vót egy nagyon jó inasom. Egy segédem. Napszámos emberem. Hogy fazekat? Főzőfazekat, mindent! Serblit! Bocsánat, hogy így mondom, de az annyi köllött, hogy két-háromszázat is elattunk egy évbe. Most nem kő esse! Még hogy kórsót? Korsót? Hát aztat ne is mongyuk! Mert akkó, mikó mentek ki a parasztok a fodekre, mindegyiknek vót a vödörjibe egy korsó... A feketét szerették. Elsőrendű. Nem füsttel égettük. Gázba. Gázba, gázba. Ezek vótak a nagy vizes kanták. Vót csűcsös is, meg másfajta is. Vót minden. Szűkszájú is, mindenféle. Csinátunk mi díszesebb korsót, mázossat is. Azt sajnálom, anya, hogy elattuk azt a zutol- só, szép zöld korsót. Én csináltam. Gyönyörű szép vót. Mindent csinátunk. Nyócvanéves fejjel elmondhatom, nagyon jól ment. Most meg? Mijúta begyütt a nej- lon-virágcserép, a nejlon-itató, meg a nejlonmiféle, mostan sehogyse mén. Nem is kő a cserépedény senkinek. Nem tuggyák értékelni a zemberek. Bögréket? Mijaz, hogy csinátuk-e! Hát vannak fényképek rúla! Vászonfazekat is. Meg mázos fazekakat is, sporhetossakat... Mi az, hogy hasznátunk-e cifrázást! Nem is csinát senki ojant. Itt Bezdánba vótak egy időbe ezek a házalók, ezek nem fazekasok vótak, ezek suszterok! Hozzanak nekem ide egy cserépedényt, én megmondom, ki csináta. Milyen mester. Merd én még a szlovéniajiakat is ismerem, pedig ott nem dógoztam. Persze, jártam én a vásárokat, búcsúkat, pijacokat! Ajjaj! Hajóva szállítottam le! Négyszáz darabot vittük ki a hajóra, és akkó elkeztük innen, ötven-hatvan darab ottan, ennyi meg annyi Ilokon, meg hát Palánkán, meg ara, egész le Péterváradig. Addig szállítottuk a korsókat. Csak korsókat. Meg kantákat. Jó ment. A cserépkájha az meg pláne jó ment. Itt van, megmongya az édes feleésgem, ugye, beteg vótam, de aszon- ták, egy hónapig várnak, hogy csak én csinájam meg. Nem azé, hogy dicsekszek. „Három korsóm maradt, azt nem adom már el...” Lássa, lekerűt már errű a bezdáni házrú, hogy Répási Illés kájhás- és fazekasmester! Hetvenegy úta nyugdíj állományba vagyok. Hogy mijen mester vótam, azt mon84
