Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)

BILL: Kár, hogy csak most érzi rajta. CANBY: (Kintpuasra mutatva) Neki kellett volna rajta megéreznie. (Kintpuashoz) De még ha nem is, fiam... ettől még nem kellett volna megölnöd. Legalábbis, amíg nem tudod, mi a szándékom. KINTPUAS: Kintpuas ezt még most sem tudja. Te se Kintpuasról, hogy mért ölt meg téged. CANBY: Pedig én azt szeretném, fiam, tőled megtudni. KINTPUAS: Ha megígéred Kintpuasnak, hogy elmondasz neki valamit, Kintpuas is elmondja neked. CANBY: Ha tudok, felelek, fiam. Mást nem ígérhetek. KINTPUAS: Meg hogy Kintpuast hagyod beszélni. Meg a többiek is. Hogy csak Kintpuas és Canby, a gyilkos és az áldozat szóljon egymással. MEACHAM: (tekintetét körbehordozva a jelenlévőkön) Kintpuasnak ez az utolsó éj­szakája. Tegyünk eleget a kívánságának. (Kintpuast és Canby t kivéve, a többi szereplő félrehúzódva, a fény körön belül csak ők ketten maradnak, ám ugyanekkor a másik fénykör is kigyúl, s őrhelyén a Gondolko­dó testtartásában helyet foglaló Tiszteletes is látható lesz: majdnem mozdulatlanul ül, de láthatólag követi az elhangzókat) CANBY: (miután a többiek visszahúzódtak) Kezdheted, fiam. Magunk közt va­gyunk.... (Kis szünet után, biztatólag) Mert azért tudni szeretném, hogy is volt. Elő­ször nem akartál megölni, aztán mégis akartál? KINTPUAS: Csak miután Kintpuassal népe megígértette. Mert amit Kintpuas ígér, azt Kintpuas meg szokta tenni. De csak ha te nem ígéred meg, amit Kintpuas köve­tel tőled. Hogy a katonáiddal elvonulsz a Szent Szirtek alól. Itt adj nekünk földet, a régi hazánkban. Kintpuas ezt népének is megmondta. CANBY: Azt hitted, feltételeket szabhatsz, fiam? Pedig nem látszol buta gyereknek. KINTPUAS: Kintpuas akkor kívánt megölni csak, ha úgy teszel, mintha hatalmad­ban állna teljesíteni a követelését, de közben tudod, hogy nem teheted meg. Ezért kívánt találkozni veled Kintpuas. Meg a többiek is. Hogy minél jobban megismer­hessünk. CANBY: Dehát valamit te is ígértél, fiam. Abban állapodtunk meg, hogy egyikünk sem visel fegyvert. KINTPUAS: Amikor a hulládat átkutattuk, ruházatod alatt mi is piszolyt talál­tunk. CANBY: (kedélyes beismeréssel) Dehát „hulla” lettem, fiam. Vagyis nem ok nélkül hoztam magammal. KINTPUAS: Pedig Kintpuas végig remélte, hogy csoda történik. Végig, amíg várt rátok. Meg később is, amikor már megérkeztetek, és ott volt Frank is Vinemával, aki valamennyiünk közül egyedül beszélte jól mind a két nyelvet, és így ő volt a tol­mács közöttünk, és ott volt Meacham is, aki mindig mindenütt ott volt... (Újra mindinkább mesélő hangra vált át, miközben mögötte Horgos Jim, Canby mögött vi­szont Meacham jelenik meg, de előlép Frank és Vinema is, láthatólag semleges részt­vevőként középen elhelyezkedve - feladatuk egyelőre nem egyéb, mint az elhangzók valamiféle illusztrálása) És amikor már beszéltünk is egymással, Kintpuas mind­egyre arra gondolt, szólnia kellene nektek: meneküljetek, amíg nem késő. Nem mintha sajnált volna, ne gondold. Am a népe miatt örült volna, akár egy árulónak is, aki figyelmeztet rá, hogy mit is tervezünk. Csakhogy az áruló (Jimre pillant) so­hasem olyankor jön el, amikor népének hasznára lehet... Te meg közben beszéltél, Canby. Arról, hogy harminc éve bajlódsz már az indiánokkal, vagyis hogy jobb len­ne, ha nem lennénk, ha már megszűntünk volna. Meg a Nagy Fehér Atyáról is. 34

Next

/
Oldalképek
Tartalom