Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Kovács Imre Attila: Az ész tényei és a szellem fényei (Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény)
nyásság lengi körül a látszatra innovációért sóvárgó, új célokat kereső Európát. A tételt, mely Kelet-Közép-Európa egzisztenciális gondját és Fejér elméletét össze- köt(het)i - bár nem ez a szerző ambíciója - úgy is formulázhatnám, hogy Európát már csak az mentheti meg, ami Kelet-Közép-Eu- rópát is képes magához térítem. Vagy másként: ha a történelmi tragédiák és a kulturális mellőzöttség ellenére sem morzsolódott fel vagy szakadt szét a régió, akkor rendelkeznie kell egy olyasfajta tapasztalattal (titokkal?), amely (Hegel, Herder) Európának új paradigmát ajánl. Az nem lehet, hogy ez a históriai tömb véletlenül, tévedésszerűen van, mert ha így volna, akkor ez egy felsőbb, transzcendens hatalom létét bizonyítaná. (Ennek fordítottja: pl. a magyarok Istene egy köztes lét purgatórikus kilátástalanságába űzte népét.) Fejér elismeri a régió kulturálisan manifesztálódó létteljesítményét, ugyanakkor nem titkolja el, hogy mindez az eltérített sorsú, önpusztításra is hajlamos népek önérvényesítő szívósságából, dacos bizonyítási vágyából is következhet, s főképp abból, mert a zsenialitás reflexét, önkéntelen találatait ugrasztják elő. A kötet szempontjából ez úgy fogalmazódik meg, hogy a Kelet- Közép-Európa eszme ontikus-kultúrtörténe- ti nézőpontból történő újragondolásának döntő feltétele volt az a léttapasztalat, amely egy adott kultúra beltagjaként elérhetővé, intellektuálisan értelmezhetővé vált Fejér Adám számra, tehát egyszerűen arról a nem közömbös tényről beszélek, hogy a szerző itt és most magyar. Fejért nemcsak a régió sajátszerűsége, általa leírható, megfejthető milyensége foglalkoztatja, hanem kutatási eredményeinek elfogad tathatósága is. Miután hangsúlyozottan szellemi pozíciót képvisel, az ellenőrző közeg csak a tudós társadalom lehet, amely a tudományosságot mint diszciplináris tradíciót kéri számon. A gondot az jelenti, hogy Fejér elemzése szerint a világ legfontosabb problémái mára már hozzáférhetetlenek a tudományos tradíció számára, vagyis olyan kihívásokkal szembesül a tudományos élet, amelyek elveit, intézményeit megingatják, módszereit anakronisztikussá teszik, mert mindezek egy korábbi világállapot szellemi apparátusaként rögzültek. Hogy új kor előtt állunk, s ez miben áll: aligha egy ember műve lesz, bár elkiáltani mindig az egyesek kiváltsága, végzete volt. Sokkal közvetlenebb hatása lehet annak a tudomány-kritikai törekvésnek,amely harminc évvel Kuhn után ismét eredménnyel kecsegtet. Kuhn annakidején rájött (amire őt megelőzően Planck is), hogy az igazságot nem lehet intézményesíteni, mert az intézménynek magának is van saját igazsága, s ez a kettő idővel összemosódik. Ha még harminc évvel visszalépünk az időben (most az 1930-as évek elejénjárunk), Ortegánál olvashatunk ilyen sorokat: „a szoros értelemben vett tudomány semmi pontosat sem tud mondani az emberiség nagy változásairól”; „szükséges..., hogy az emberiség mai helyzetében magunk mögött hagyjuk, mint valami ősi állatfajt, az úgynevezett ’in- tellektuálisokat’ és hogy ismét az ész, a kinyilatkoztatás emberei felé forduljunk” stb. Ortega 1910-től számítja a tudományba vetett hit megrendülését, s ha ez igaz, akkor éppen Kuhn paradigma elmélete magyarázza, hogy ezt a szellemileg, történetileg eklektikus, vibráló századot hogyan élték túl a tudomány zárt intézetei, szolidáris körei. A tudományos élet polgárosult, ma a haladást szolgálja, vagyis egy, a saját életviteléből, mikrovilágából elvont, ideologzált illúziót. A gyakorlativá vált tudomány gyakorlata az önfenntartást (a paradigma elvet) követi, tehát tevékenységének igazi kódja nem a tudományos problematikában, hanem az ezzel elegy napi egzisztenciális értékválasztásokban lelhető fel. Fejér Adám tudomány-kritikai megjegyzései speciálisak, amennyiben az irodalom-tudomány utóbbi kétszáz évét (= az egészet), marasztalja el: részint az ötleteket és tréfákat is eltűrő engedékenységéért, az intellektuális extravagancia tolerálásáért, részint a nagy vállalkozások, az ontikus-kul- túrtörténeti vonatkozások módszeres számbavételének elmaradása miatt. Fejér Adám regényeket értelmez, komoly, nehéz (olykor nehézkes) nyelven, burjánzó mondataiban időnként színes szókapcsolatok oldják a fogalmi „strapát”. A maga kitűzte műszerűség iránt halad, tartózkodik a hangnemváltástól, nemcsak a műhöz, de kiérlelt dikciójához is ragaszkodik, érződik az alatta feszülő regény-épület biztonságos tömege. Nem kedveli a „műelemzés” szót, talán az „-elemzés" tagnak az „értelmezés”-sel szembeállítható, spekulatív, manipulativ je- lentésámyalata miatt. Számára az elemzés szöveg-operáció, vagy egy kényszer-szempontnak alárendelt összehasonlítás. Onti- kus-kultúrtörténeti alapállásából szinte következik, hogy a mű létmódja foglalkoztatja,a műszerűség kritériumai. A mű és a 96
