Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)
télén megújulás, a korszerűre való aktív reagálás be- és elfogadása a hagyományos elvárási horinzontból. A szerzőnő több oldalról közelíti ezt a generációkat megosztó jelenségcsoportot. Akár alapigazságként, magatartási normaként is minősíthető alábbi kijelentése: „Nekünk nem az a végső célunk, hogy helyt álljunk. Ezt egyértelműen ki kell mondani, és rombolni kell a mítoszát. Nekünk az a célunk, hogy szabadok legyünk. A helytállás csakis átmeneti állapotként fogható fel és fogadható el. A cél: a teljes szabadság kivívása.” A mítoszrombolás ekkor és itt valójában építés, nem az „ahogy lehet” heroizmusa, hanem következetes harc az emberi, nemzeti(ségi) jogokért, az irodalmi megszólalás szabadságáért, az esélyegyenlőségért, a tehetség érvényesüléséért. A mítosz ebben a felfogásban: önáltatás, igazolás, amely a szabadságfogalom bátor értelmezése ellen hat, a jogérvényesítő mozgalmat lényegében akadályozza. Felmentést ad az egyéni felelősség viselése alól. A szerteágazó problémakör komorságát enyhítendő írom ide Cs. Szabó László anekdotában oldódó eszmefuttatását az emigráció önjelölt íróiról és az ilyen típusú „íróság” megítéléséről: „De az már felháborító közös ügyünk, olvasóké és íróké, hogy feneketlen csömörrel töltenek el az emigráció garázdálkodó szellemi parazitái? (...) önhitt műkedvelők, nők és férfiak, állítólag pályatársaink, s olykor legszemtelenebb bíráink!(...) Minden magyar ír? kérdezte tőlem egyszer meghökkenve egy okos asszony, egyhar- madában magyar, kétharmadában olasz, aki tökéletesen jól ért anyanyelvűnkön. Nem mindegyik, feleltem, csak negyvenezer ” A mítoszrombolás, amelyet Cs. Gyímesi Éva sürget, nemcsak elméleti-történeti értekezésekben mehet végbe, jó szolgálatot tehetnek az olyan típusú költők, mint Szőcs Géza, akitől egyrészt aligha lehet elvitatni a helytállás, a tenni vágyás étho- szát (méghozzá a mainál jóval veszedelmesebb időkben), meg a szuverén nyelv- és ezáltal versalkotás képességét. Kihívó formájú versei mintegy elemzik-folbontják a mondatot és a szavakat, keresvén bennük a sokértelműséggé válhatás lehetőségét, fölmutatván meglepő rímek rejtett összefüggéseit. Ez már feltámadás című versében eljátszik a legfőbb instanciának tekintett és minden tiszteletet megérdemlő költő-kritikai gondolkodó Arany János reagálásával: és zárójelbe téve a versen belül a sorokat, mintegy kiszól a versből, objektiválván a „lírai” helyzetet, a költő önnön alkotásának kommentátora lesz: (Szónoki ez a vers. És elég hagyományos - bár, hogyha elolvasná, hümmögne Arany János) Másutt a hirtelen síkváltást a sorok tördelése mellett a rímelés érzékelteti, megfosztván a magasztos mondandót pátoszától, az áthallás cinkosságára késztetett olvasót ekképp vonja be a költő a maga groteszk világába, a „napfogyatkozás” jelenvalósága feszülhet a geometria tiszta szabályszerűségével és rendjével szembe. A geometriában (és csupán ott!) lelhető meg a vágyott utópia: A napfogyatkozás sötét ernyővel földet ér. De ébred a mértankönyvben \ egy másik féle tér: szabadabb távlatú
