Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)
és igaz mértanú amelyben van tavasz és nincsen vértanú. (Születésnapomra) Nemcsak az irodalmon belül csaphatnak össze a „rivális” ön-„értelmezések”, az iskola is akkor tölti be hivatását, akkor szolgál, ha megkísérli, hogy ne „egyoldalúan hagyományozza (...) a nemzeti és egyetemes kultúrát”. Amit másképpen úgy fogalmazhatnánk meg: a nyitottságra neveljen azáltal, hogy maga is nyitott legyen; a türelmet demonstrálja, ne egyetlen véleményt interpretáljon, hanem érzékeltesse a véleményalkotás sok lehetőségét. Miközben a tanár nyilvánvalóan rendelkezik saját véleménnyel, amelyet közvetít, ám nem törekszik semmiféle (sem a konvencionális értékek, sem az ezeket elvető magatartások) ízlésdiktatúrá(já)ra. „A babitsi vonalhoz húzok — mondja Cs. Gyímesi Éva —, azokhoz, akik kételyekkel, iróniával viszonyulnak a saját szerepükhöz. Úgy látom, hogy a posztmodem is ezt az ironikus szubjektumot érvényesíti.” S éppen a legeslegújabb kor produkálta generációk ízlésének szétválását, magatartásformáinak radikális különbözését, a hajviselet, az öltözködési kultúra, a társasági érintkezés, a zenehallgatás, a társas zenélés meghökkentő eltéréseit, de az egymást követő generációk tolerancia-hányadosát is kimutatta: mennyire képesek elviselni a másik, a mások másságát. Nemcsak nemzetek, nemzetiségek, hanem egy nemzeten, nemzetiségen belül is sor került az eltérő hagyományértelmezés vitájára, jóllehet a totális államok senkitől nem tűrték el a kilépést a meghatározott és pontosan megrajzolt körből. Ennek (is) lett a következménye az, amit Cs. Gyímesi Éva így mond el: „Jól tudjuk, hogy itt, a kelet-közép-eu- rópai társadalmakban a kultúra identitásőrző szerepe milyen jelentékeny, s ezen belül az irodalom is azt erősítő tudatforma. Milyen szomorú, hogy míg a világban a költők elsősorban azt érezték fontosnak, hogy szabadságvágytól hajtva, s az önmegfogalmazás kényszerétől fűtve énekeljenek, addig nálunk itt Kelet-Európábán arra kényszerült az író, hogy irodalmon kívüli többletterheket vállaljon. Igazi gyönyörűséget annak, aki a szépre fogékony, az az irodalom szerez, melyben a legteljesebben mutatkozik meg a személyiség szabadsága, melynek esetében nem kell félni, hogyha lekopik róla az ideológia máza, akkor elveszti az olvasóra tett hatását.” Ezt a magam számára úgy szoktam megfogalmazni, hogy a gyújtó hatású költeményből történeti dokumentum lesz, inkább helyzetrajz, mint az „irodalmiság” példája, inkább mentalitástörténeti adalék, mint költészettörténeti (anélkül, hogy lebecsülhetnők a másik, nem par excellence esztétikai jelentőséget). Ezért aligha halogatható tovább egy minden eddiginél körültekintőbb, alaposabb Reményik-pályakép elkészítése, vagy a „zord idő”-ben vigaszt, reményt adó versek, színművek stb. költészettörténeti helyének újragondolása. Talán ebben az újragondolásban tisztább fényt kapnak majd a csupán szolgálatetika szerint olvasott-mondott művek, s olyan oldalaikról mutatkozhatnak, amelyek az esztétikaira az etikait rálátó szemlélet szerint rejtve maradtak. Hogy példával éljek: Berde Máriának bizonyára egyik legismertebb költeménye az 1934-es keltezésű Szólító ábécé, amelynek értelmezése során többnyire irodalompolitikai, kisebbségtörténeti kérdések merültek föl; és a „vallani és vállal- ni”-diszkusszió utóhangjaként tárgyaltatott a vers (éppen nem jogtalanul). Persze, lehetett volna az önértelmezés, a helykeresés dilemmáiról szólni, képanyagában az „erdélyiség” válaszútja is helyet kap, egyre kétségbeesettebb, fokozódó erősségű • kérdései inkább a kétséget zengetik ki, s ilyenmódon a megszólaltatott „ideológi- kum”-tól immár függetlenedve, a költőket hármas útjukra érve elfogó „örök kétely” hangja töri át a simán gördülő jambusokat: a vers első felének enumerációját a saját 80
