Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Beke György: A gyűlölet hullámai (Beszélgetés Tóth Sándorral)
zető funkciót betölteni kínos és kényes, megkísértő és mindenképpen kompromittáló szerep. Akit balsorsa ilyen posztra rendel, az kétféleképpen kárhozhatik el. Vagy úgy, hogy koncokért, kivételezettségekért, gyávaságból, jellemgyöngeségből túlteljesítő kollaboránssá válik, vagy úgy, hogy „tiszta” marad, megfutamodik a feladat elől, átengedi a terepet egy túlteljesítőnek, csak azért, hogy ő ne sározódjék be. Szerintem e szörnyű helyzetben jó lelkiismerettel tisztességes csak az maradhat, aki vállalja a sorsa által rászabott prostitúció minimumát, azért, hogy közösségéért megtehesse azt, ami e kutyaszorítóban megtehető. Matatias Carp (és rangidős társa, a Szövetség elnöke, Wilhelm Fildermann, aki korábban a Zsidó Párt listáján megválasztott képviselő volt a román parlamentben, elnöki minőségében pedig időnként magával a diktátorral kellett, hogy — nagyon hátrányos helyzetben — tárgyaljon) vállalták ezt a nehezebb szerepet. Az elhárítha- tatlant úgy hajtották végre, hogy menet közben a lehetőség szerint enyhítettek rajta. Egyébként pedig csendben, feltűnés nélkül, de bátran és kitartóan mentették a menthetőt. Legalábbis erre enged következtetni az, amit akkori tevékenységükről eddig megtudhattam. Főként az, hogy a diktatúra bukása után sem merült fel semmi kifogás, vagy gyanú személyükkel szemben. Carp korán felismerte, hogy hivatali munkájánál fogva folyamatosan rendkívül fontos információk és dokumentumok jutnak tudomására. Maga számol be róla, hogy 1940 júniusától rendszeresen készített feljegyzéseket az eseményekről, és módszeresen gyűjtötte a legkülönbözőbb írott dokumentumokat. Azokat a különböző állami intézmények irattárában őrizetteket pedig, amelyeket nem állt módjában megszerezni vagy lemásolni, lelőhelyükön tartotta számon, és a diktatúra bukása után készített róluk fotókópiákat. így gyűlt össze 1945-re az a páratlan dokumentumgyűjtemény, amelyet 1946 és 1948 között három kötetben közreadott. E köteteket a közkönyvtárakból valóban hamarosan eltüntették (valószínű, hogy bezúzták), más, a kutatást szolgáló (egyetemi, akadémiai) könyvtárak példányait zárolták. Hallottam én is arról, hogy a külképviseletek állományába besorolt szeku- ristákat bízták meg azzal, hogy a külföldi könyvtárak birtokába került példányokat felderítsék, onnan kilopják, vagy megsemmisítsék. Arról is szólt a fáma annak idején, hogy a zsidók kiengedéséért Izraellel megkötött alkuba nemcsak a fejpénz volt belefoglalva, hanem a Carp-dokumentumoknak a diszkrét kezelése is az izraeliak részéről. Ezt igazolni látszik az a tény, hogy miközben, nyilván, az izraeli illetékesek tudják a legjobban, hogy mi történt Romániában a zsidókkal a háború alatt, nemcsak hogy egy szóval sem cáfolták a ceausiszta propaganda hazugságait arról, hogy Románia megvédte a zsidóit Hitler deportációs követeléseivel szemben, hanem olykor még be is segítettek. 1984 áprilisában saját fülemmel hallottam a SZER román adásában Andrei Brindusi interjúját egy izraeli történésszel, aki azt állította, hogy 350.000 romániai zsidó életben maradása Antonescu marsall bátorságának köszönhető, aki, amikor Hitler a deportálásukat követelte, nyíltan elutasította ezt. Carp azon döbbenetes megállapításai, melyeknek néhány passzusát idézted, dokumentumokon alapulnak. Ezek a dokumentumok 350 000 („vagy még annál is több”) a román fasizmus által elpusztított zsidóról tudnak. Ezeknek túlnyomó többsége az 1941 nyarától számított egy éven belül vált pogromok, halálmenetek, láger beli járványok és brutalitások áldozatává a Prut mentétől a Búgig terjedő térségben. A folyamat az ia§ i-i pogrommal kezdődött el (1941. június 29-30., több mint tízezer halott), azon ürüggyel, hogy a város zsidói az ellenséggel cimboráinak. Ettől kezdve végig ez volt az ürügy. E népirtásról szólván, melyet rendszerint speciális katonai és csendőri egységekkel végeztettek el, Carp fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy azt nem Berlin kérte, hanem magánszorgalomból maga Antonescu marsall volt a kezdeményezője, aki szilárd elhatározással tűzte maga elé, hogy a zsidókérdésben 52
