Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Beke György: A gyűlölet hullámai (Beszélgetés Tóth Sándorral)

tanca városok példájára hivatkozva: Negyven éve nincs, mikor itt még nem volt román iparos vagy kereskedő. Mind idegen volt: görög, örmény, török. Ma hál’ istennek, ezek a városok románok, és ebből a szempontból ne feledjük: az Erdélyből kivándorolt mokány elem behatolt a városokba és elrománosította azokat. íme, ez a mi reménységünk.” Mennyire volt jellemző ez a hang a korabeli román politikai és társadalmi életben, a sajtéiban, politikai gyűléseken? És vajon az idegengyűlölet állandó „táplálása” nem alakította-e olyanná a román közhangulatot, hogy nem érzékelte a kisebbségek elnyomásának veszélyét magára a románságra nézve? Nem járult-e hozzá az állandó uszítás ahhoz a néma közönyhöz, amellyel a román közvélemény - e cikk után alig másfél évtizeddel - tudomást sem vett az 1941-es bukaresti zsidópogromról, majd nem sokkal később a Ia§ ban és más moldvai, bukovinai és besszará- biai városokban, vidékeken lefolyt zsidóölésékről, deportálásokról? A román közvéleményt szinte módszeresen szoktatták hozzá az etnikai tisztogatás gondolatához és elviseléséhez, holott ez eleve tiltakozást kellett volna, hogy kiváltson a huszadik század embereiből, a kereszténységükkel hivalkodó románok tömegeiből.

— Mielőtt a román gyakorlatról szólnék, hadd mondjam meg itt, hogy nagyon nem szeretem az „etnikai tisztogatás” kifejezést. Nem szeretem, mivel hazug eufemizmus. Még botrányosabbnak tartom, ha „békés” és más hasonló jelzőkkel „szelídítik”. Nem kellene hagynunk, hogy alkalmatlan világügyintézők, tehetetlenségük, vagy talán épp a cinkosságuk következményeit így „etessék” meg a világgal.

Vagyis akkor?- Nevén kell nevezni a skandalumot: erőszakos beolvasztás, elűzés, népirtás. Hadd szégyellje magát érte a „civilizált világ”!

Persze, tudjuk, hogy az a „civilizált világ” maga is hasonló bűnökben fogant, de ez már túl messzire vezetne. Itt csak arra futja, hogy a bennünket érintő román gyakorlatot belehelyezzük a maga tágabb, perem-európai keretébe, ahol ennek valamilyen formája mindig is folyt. Most éppen a délszláv térség törzsi háborúinak szörnyűségei vannak napirenden. Tíz valahány évvel ezelőtt a bolgár szocialista állam törölte el rendeletileg lakossága egytizedének török nevét, mire elindult a népvándorlás Törökországba. A sportévkönyvek jegyzik azt a súlyemelőt, aki előbb Sala- manov néven Bulgária számára, majd Szulejmanoglu néven Törökország számára nyert világbajnoki aranyakat. De a történészeken kívül ma már ki tartja számon azt, hogy a húszas évek elején több mint egymillió embernek kellett elmenekülnie Kisázsiából, csak azért, mert görögnek született? Musza Dagh negyven napjáról is csak azért tudunk többen, mert Franz Werfel ezt a címet adta a törökországi örmények tragédiájáról szóló regényének. Arról meg sose tudott Európa, hogy a balkáni háborúk után önkényesen megvont országhatárok mentén a határsáv úgy vált egynyelvűvé, hogy a túloldalra tartozóra rágyújtották a házát, ha nem ment az első felszólításra. Az oszmán birodalom kiszorulása után a Balkánon így kezdődött a „fel- szabadulás”. Miért lett volna más a romániai gyakorlat? Amikor 1878-ban a berlini kongresszuson Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminisztere kiverekedte Dobrudzsát Románia számára (hogy a nagy szláv birodalomnak ne legyen közvetlen határa a balkáni szlávokkal), akkor azon a területen masszív többségben törökök és tatárok éltek. Meg bolgárok is. Román alig. Aztán több évtizedes katonai adminisztráció szigorú karantén viszonyai között kifustölték az őslakosság többségét és románokat telepítettek a helyükbe. így lett Dobrudzsa egy emberöltő alatt „ősi román föld”. Olyannyira az, hogy a második balkáni háború hadizsákmánya46