Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Szepesi Attila: Cantus fractus (vers)
Szepesi Attila Cantus fractus „aki vándorol mint én s örvénylik minden élőtől távol vonagló térben hangok közt hangtalan melyek betöltik rejtettségem” (Samuel Beckett) Felemás cipőben, rojtos nadrágban vonul a vén csavargó. Megáll kóbor ebek ugatta városvégeken, szeméttelepek torlaszain, pléhkrisztusok alatt. Nem szólítja angyal, sátán se többé, hiába hallgatózik, ő a kiérdemesült sohatöbbész, aki csak ennyit tud: nincsen tovább. Hiába tűzijáték, hiába ádáz eszmék csörömpölése, gépzene-prófécia és humanista rikácsolás, iránytalan vonul a vén csavargó. Ha rákiáltanak, meghőköl karját égnek emelve, ahogy a napot köszöntötték hajdan a titoklátók, vagy ahogy új divat szerint megtorpannak a halálraítéltek. Motyog magában sivatag dallamok között, feledve az édenkert ígéretét. Feledve rózsát és keresztet, ezüst vizek visszfényeit, szárnyak röptét, gyümölcsök hamvát. A teremtésre nincsen több szava... Ballag, debilis vénség, kifelé a tündérkedések korából, égtájak száműzöttje, királyok fattya, koldusok kölyke, próféták unokája. Ballag, barbár túlélő, míg léleklátó csöndbe vesznek körötte Isten teremtményei: szárnyas és patás tünemények, pocsolyában hemzsegő parány és megszentelt óriás. Sárkánycsontra tipor vagy görgő csigahéjra, mindegy neki, ropognak a talpa alatt, akár összetört hangszerek. Kínáltak pedig néki földi szerelmet, mennyei mátkát,
