Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Szepesi Attila: Cantus fractus (vers)

fekete mágusok hatalmat a henye anyagon, kóklerek makogása maradt az ígéret.

Se álmai, se ábrándjai többé, igékre érkezése, táncokra iramodása. Mindent feledve vonul a vén csavargó a tűz és víz korszakain át.

Ádáz szavakkal összekaszabolva nézi messziről e bornírt század ünnepeit és harctereit, a meggyalázott folyókat, az elhordott hegyek maradékát, a mérgezett tenger hullámverését.

Nincs étke, útja, álma, nincsen fütyürészni kedve.

Ha volt is egykor hajnalarcú siheder, emléktelen az az idő, akár a kőbalták kora.

Ha várták hajdan zöldalma illatú asszonyok, nincsen többé iránytűje hazatérésre, tündér kacagásra.

Nyelvén összekeveredik méz aranya, epe keserűsége, körötte csótány, liliom, vasvödör és üvegcserép.

Ismerte egykor csillagok égi ákombákomát, a fenti tüzeket,

most mindegy már neki, Aldebaran, vagy Algol ...

Ujja hegyén megrándul olykor egy-egy visszafájó dallam,

Orpheusz szerteszéledt muzsikájából valami bolygó töredék,

tűnő sugár, opál és ametiszt sugallat, szentjánosbogár fényjele,

jól tudja, nem is dallam az,

csak szélzúgás a szeméttelepek felől,

konzervdoboz csörömpölése,

elvetélt csecsemők megroppanó madárcsontja,

sikoly és zokszó összekeveredve e világvégi órán.

Titka volt egykor alkímia és aranymetszés, lovak galoppja,

tömjénfüst, légbe font sejtelem, szonettek gráciája, s ahogy Faust Doktor vagy Paracelsus, a vereshajú diák ként és higanyt elegyített lobogó lángon, látta a lélekből-sarjadt szörnyek ádáz tülekedését, hallotta az égboltot verő türelmes angyalszárnyakat, ahogy megosztoznak hegy-völgyeken s az álmok birodalmán.

Most ideje lejárt, ereje összetört,

hatalma böllérek kezében,

fehér varázslat és rontás, mindegy neki ...

Sorstalan vonul a vén csavargó,

alatta rög, felette ég,

tömegsír és kivesző mennybolt,

alul-felül a tátongó üresség,

porzó sivatag és fémtestű holdak bip-bip jelei.

Pupilláján gyülevész döglegyek.

33