Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Dobozi Eszter: „Megfeszülés és feltámadás” (Balla Zsófia új kötetéről)
meg- vagy le-, egyre megy, mondhatni: át-, mert aki hitt a helyretolt Időben, a régi félelmére vált; a még egészen föl sem olvadt jégtömb belül vastagszik megint. A rettegés néha megfüröszt.” (Vágytól te) Bállá Zsófia költészete azonban nem egyszerűen szociológiai lenyomata mindazoknak a történelmi tapasztalatoknak, amelyeket az ember egyetlen életében összegezhet, az egyszeri és egyedi nagyobb összefüggésekbe, az általános emberi mérlegére tétetik. A közelmúlt drámai karácsonyát helyezi el a jézusi élettörténet kontextusába például Az év fordulója, illetve a Tél közelít című verseiben. így lesz a történelmi, léttörténeti probléma értelmezhetővé a megváltás, az ember megválthatóságának avagy megválthatatlanságának tükrében, s így válik az arctalan sokaság, a tömeg, s benne a névtelen áldozat a jézusinak párhuzamává: „Hallottad: huhogott, s hogy! a tömeg, - halott volt már több -, de kiált, énekel: „Ébreszd föl...!” s újra rákelepel fegyvere-nincs, riadt emberre a halál. Vonul. Nem fél a sokaság, útjain meg nem áll, megváltotta a Nem, törli — ha volt - bűnét, megváltotta magát élet-időre a Kisded most születő hada.” (Tél közelít) A kötet első, Romvárosban rombuszok című ciklusának belső feszültségét az ünnep és áldozat, a megváltás és a történelem té- nyeinek, a tiltakozás, a nemetmondás jogának és a csőcselékké változó tömeg viselkedésének ellentmondása adja. Drámaiság hatja át a könyv további részleteit is, ahol hit és tapasztalat, tanítás és valóság, erkölcs és élet méretik össze, kerül szembe egymással. „Megfeszülés és feltámadás”, áldozat és üdvösség, szeretet és gyűlölet, bűn, bűntudat, kegyelem és megbocsátás, emberi szolidaritás fogalomrendszerére épülnek Bállá Zsófia kötetének legfontosabb, a létmegértés szándékával szerzett darabjai. Bennüli a költő e zsidó-keresztény erkölcsi- ség legalapvetőbb elvei érvényességének, érvényesíthetőségének kérdésén tűnődik. Azon, hogy összeegyeztethető-e az emberi természet a morál törvényeivel. Az életet választja-e vajon, aki a tanításnak igyekszik megfelelni? Nem élhetetlenség-e erkölcsösnek maradni? „természetünket volna jó megtapasztalni kimerni Az Úr vendégeként Élve maradni.” (Vendégség) Isten arcát fürkészi, a természetét, a lényegét óhajtaná megérteni. Egyszer a terem tményiség csendes alázatával fordul felé („Uram a kegyelem nem elég: / verj meg szeretettel” (Agnus Dei)], máskor mintha kilépne a kreatúra pozíciójából, oly élesek a kérdések, oly méltatlankodó a panasz [„NE TARTS URAM, KÍNZÓINKKAL / Mivé / torzult arcod, csillámló-poros / álorcában, selyemharisnya / a vonásokon” (Viasz erek)]. A gondolkodó ember hite sohasem az állandóság élménye, ön- és világérzékelése sohasem állapotszerű, hanem folytonos belső küzdelem. Tanúság reá Bállá Zsófia legújabb kötete is, ahogyan a ciklusok elé rendelt íráspróba című pársorosának várakozásából („Lesz valami csoda mindenképpen / Hogy ne veszejtsem magam el azért”) eljut a kötetzáró vers bizonyosságáig: „Fröcskölnek a város nyitva- hagyott, csörgő fényei, most vált az időd: ágak közt átüt a hajnal.” (Az új év hajnala egy péntek) Bállá Zsófia mindannyiunk dilemmáit ragadja meg vívódásait formázó verseiben. Kétségeinket, amelyek az oly bomlékony és napról napra változó világokban, mint amilyen most a mienk, fölöttébb fölerősödnek. A költő csendes, magányos, belső harca az életet megőrző reményért rokona minden tudattal megáldott / megvert élőének. Ha lesz jövője a magyar irodalomnak, múltjában mindezekért Bállá Zsófiát bizonyosan számon tartja majd, éppúgy, mint azokért a költeményekért, amelyeket csak ő, csak asszony alkothatott meg. Mert aligha olvashattunk ez idáig olyan fennköltségektől, ál ünnepiségtől, minden teatralitástól mentes, mégis a csodához méltó emelkedettséggel szóló szavakat a születés-szülés drámájáról, mint az övéi. Oly hihetően egyszerű és egyszersmind bensőséges a pillanat, a fiú és az anya első találkozásának pillanata, ahogyan költőnk megörökíti: „A megkönnyülés, az irtózatos sóhajtás, a lélegzetvétel mámora: Van! 93
