Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…
ladnak, a próbakövek egyikében felbuknak. Csak az erősek állnak talpra, és folytatják a küzdelmet. Sokan megtorpannak, félrehúzódnak, hagyják magukat sodortatni az árral. Olykor a küszködésnek még csak az értelmét sem látják. „Miért legyenek magyarok, mi haszon abból” — kérdezte inkább magától, mint tőlem egy tanító, akinek két leánya a zentai gimnáziumban érettségizett, az életben viszont „levizsgázott”: sem az egyiknek, sem a másiknak a gyermekei nem tudnak magyarul, vagy csak a környezeti nyelv szintjén beszélik. Ismerek néhány magyar újságírót is, akinek gyermeke csak töri az anyanyelvét. Mit mondhat erre a szerencsétlen közíró? A fenti kérdésre alighanem csak kérdéssel lehet válaszolni: miért ne legyen az ember magyar, ha már annak született? Mi hasznuk lett abból, hogy elvesztették énjük egyik nemes részét? Lelki rokkantak lettek, otthontalanok. Az elmúlt 75 évnek rengeteg a sérültje és sértettje, a kárvallotja és traumatizált betege. Hogyan lehetne segíteni rajtuk: a középnemzedéken, hogy visszataláljon, a fiatal nemzedéken, hogy oktalanul ne tévesszen irányt, ne vesszen el az útvesztők sokaságában? Perdöntő lehet a többség magatartása, a kisebbséghez való jóindulatú, toleráns viszonyulása, a pozitív diszkrimináció alkalmazása. Nincs valami jó tapasztalat ezen a téren. A többség általában érzéketlen a kisebbségi „nyavalygásokra”. Saját gondjaival van elkeveredve, s ez még mindig a jobbik eset annál, amikor saját nagysága és küldetése foglalkoztatja. A többségnek ezt a „lelkiállapotát” akár általánosítani is lehetne. A magyarság is, amikor ezeken a tájakon többségi nemzet volt, elnézte, hallgatólagosan egyetértett a magyarosítással, az állameszme egyedüli üdvözítő voltával. 1872-ben a budapesti tanügyi hatóságok egy „szerb tannyelvű állami főgimnázium” megnyitásáról hoztak határozatot, de mire ez létrejött Zombor- ban, „magyar és különösen szerb tannyelvű” lett. Valamilyen hasonló intézkedések ma is születnek, mintegy kései visszacsapásként. Nemcsak a kisebbségre lehet tehát azt mondani, hogy minden rendszerben megmarad kisebbségnek, hanem a többség is, minden körülmények között, a maga törvénye szerint viselkedik. És a kilátások, tekintettel a mai áldatlan állapotokra, azok milyenek? Egy demokratikus, az emberi jogokat tisztelő, a kisebbségeknek önkormányzatot adó állam megteremtése adhatna némi esélyt. A légies határok, a kettős állampolgárság gondolata is reménykeltő. De hol vagyunk még ettől? Civil társadalom a Balkánon? Ugyan, kérem! Persze nem kell eleve elvetni egy ilyen lehetőséget sem, az események elmozdulhatnak ebbe az irányba is. De addig is valamilyen módon fenn kellene maradni... Hogy ne tűnjünk el véglegesen a népcsoportok süllyesztőjében, támaszkodnunk kell a politikai és művelődési érdekszervezeteinkre, az anyaországra, az egyházra, a majdhogynem életmentőnek minősíthető iskolaházlózatra, az intézményekre, társaságokra, egyesületekre, a tájékoztatási eszközökre, ezeknek pedig, együtt és kü- lön-külön is az eddigieknél jobb feltételeket, külső kereteket kell teremteniük ahhoz, hogy a családi és az egyéni döntések könnyebbek legyenek, a dolgok természetéből fakadjanak. Tájolóval a kézben biztosabban lehet eligazodni... Akkor is azonban, ha minden összejön, meredek hegyként áll előttünk több kérdés is: kell-e egyáltalán valakinek ez a segítség, van-e rá nagyobb igény? Tulajdonképpen meg lehet-e fékezni az asszimilálódás törvényének bomlasztó hatását, van-e -ellene orvosság, ki lehet-e fejleszteni a természetes immunitást? Tele vagyok kétkedéssel, családi tapasztalataim szüntelenül ezt táplálják. Fennmaradásunkat sok minden megkönnyítheti, de az égvilágon senki és semmi sem 64
