Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…

Ezzel az utóbbival ugyan, Zágráb kellős közepén, nem sokra megy, ezt tapasztalhatja is, ha kilép az utcára, elmegy az óvodába. A nagyszülőkkel és az anyanyelvi közeggel való gyakoribb találkozás talán hozzájárulna ahhoz, hogy a további érlelő- dés során ráébredjen: az „apanyelv” nem kettőjük tolvajnyelve, ez néhol az emberi kapcsolatok fenntartásának, úgymond, normális eszköze. Micsoda felismerés lesz majd az is, ha rádöbben, hogy a világ egyik csücskében az emberekkel csak az „apanyelvvel” lehet szót érteni, akárcsak Zágrábban a horváttal. Ha ugyan egyáltalán eljut odáig, ha a kis szigetecskét nem nyeli el a tenger...

Miért részleteztem, olykor bonyolítottam is ennyire a mégiscsak szűkebb körre tartozó családi ügyeimet? Miért „teregettem ki” olyan eseteket, amelyek szigorúan vett magánügyként is kezelhetők, illetve miért „kérkedtem” olyasmivel, ami valójában nem is dicséretes? Hát csak azért, hogy annak, amit most leírok, minél nagyobb súlya és hitele legyen: itt nálunk, ahol töredezik az anyanyelvi közeg, és foszladozik a természetes nemzeti háttér, a magyarság elsősorban a választás és a vállalás kérdése. Itt is ugyan magyarnak születnek a csecsemők, de később csak azok válnak azzá, akik ezt valamilyen oknál fogva-akarják, s ennek érdekében tesznek is valamit - önképzéssel, tájékozódással, ragaszkodással, az oly nélkülözhetetlen igénynyel.

Itt ugyanis nincs természetes állapot, nincs repülő sült galamb: a magyarságért meg kell küzdeni, úgy is mondhatnám, hogy mindenkinek, külön-külön meg kell hódítania magának. Ez persze nem kis erőfeszítést követel meg, sőt, olykor még szenvedéssel, lemondással is jár.

S éppen itt, az egyéni elhatározások szintjén, az indolencia gyakori jeleivel kezdődnek az első bajok. Persze senki sem deklaratív módon válik meg magyarságától, nem úgy történik az, hogy valaki nagy hangerővel bejelenti: én máig ez voltam, holnaptól kezdve pedig az vagyok, s egyszerűen átbújik azon a foghíjas léckerítésen, amelyik az egyik nemzetet a másiktól elválasztja. Nem ilyen egyszerű az ügy, az első nemzedék még érzi egy ilyen esetleges magatartásnak a fonákságát. Az ő „bűnlajstromuk” sok-sok „apróságból” áll. Előbb, akárcsak a korrózió esetében, külső sérülések érik, majd a rongálódás befelé halad, a tudat legmélyebb rétegeihez. Ennek a folyamatnak ezerféle megnyilvánulása van. Nem óvják nyelvük tisztaságát, könnyen ráállnák a kölcsönszavak használatára, nem vesznek maguknak fáradságot, hogy szakmájuk, foglalkozásuk szakkifejezéseit anyanyelvükön is megismerjék, a másik oldalon viszont már a kóbor kutyához is államnyelven szólnak. Ennek folytán gyermekeiknek sem tudnak segíteni, egy olyan helyzet alakul ki, amelyre azt szoktuk mondani, hogy vak vezet világtalant. Könnyedén és könnyelműen elfelejtik, honnan jöttek, kik voltak az elődei, fogalmuk sincs arról, példának okáért, hogy van egy aracsi Pusztatemplom, vagy rosszabb esetben: még csak nem is érdekli őket. Különféle okokból nem olvasnak magyar újságokat, így könnyebb nekik, a zsurnalisztika fogalomkörében is otthonosabban tájékozódnak a többségi nyelven, mint sajátjukén. Ha a szülő szerepében kényszerülnek döntésre, szinte játszi könnyedséggel irányítják gyermekeiket a többségi nyelvű iskolákba, mert erről már kialakult véleményük van („könnyebben érvényesülnek majd az életben” - fogadták el korábban a ravasz érvelést). Vagy ha erre mégse készek, s magyar középiskolába íratják őket, akkor elnézik, beletörődnek abba, hogy némely tantárgyat ne az anyanyelven adjanak elő, elfogadják a magyarázatokat, nem tiltakoznak ellene. Megtanulják a leckét: ne szólj szám, nem fáj fejem.

A kisebbségi ember, mint minden más halandó, „főállásban” az egzisztenciális gondokkal küszködik, „másodállásban” pedig - kondíciójától függően — még akadályversenyt is kellene futnia egy másfajta fennmaradásért. Nos, nem kevés azoknak az embereknek a száma, akik ezt az iramot nem győzik szusszal, gyorsan kiful63